A metal, akárhogy is nézzük, művészi szinten évtizedek óta stagnál: forradalmai a táboron belül (kivételes pillanataiban világszinten) hatalmas hullámokat vertek, aztán elcsendesedtek, sztenderdekké váltak, így aki valós progressziót vagy innovációt vár ettől a műfajtól, véleményem szerint rossz helyen keresgél. Aki viszont az ismert formulák és bevett fogások leleményes újragondolására vagy csak újratálalására vágyik, annak a műfaj évről évre hálás szórakozást, szerencsésebb esetben az egyszerű szórakozásnál mélyebb és tartalmasabb élményt is nyújthat. A 2023-as év számomra muzikális kényeztetés volt, a TOP10-es lista első néhány helyét leszámítva ráadásul komoly verseny alakult ki, annyira erős volt az idei mezőny.
TOP10 album:
1. Cattle Decapitation: Terrasite
A zenekar a 2012-es Monolith of Inhumanity óta képtelen hibázni; akkor, ott és azóta valamit nagyon elkaptak, és albumról albumra kifogástalanul prezentálják death/black/grind elegyüket. Leginkább az különbözteti meg őket a kortárs daragépektől, hogy képesek fogós dalokat írni, a szövegeik érdekesek (meg persze gusztustalanok és néha egészen költőiek), a zenekar állatbarát, mizantróp (de közben valami kifordított módon humanista) üzenete pedig csak hab a tortán. A tagok mindemellett brutálisan magas szinten zenélnek, a tortán lévő habon lévő cseresznye azonban az énekes Travis Ryan, aki tényleg eszméletlen teljesítményt nyújt. A borító gyomorforgató, de végre definiálhatóvá tette Travis dallamos gargalizálását, amit idéntől hivatalosan csótánysikolynak kereszteltem el. (Továbbá állatira érdekel, hogy négy közel tökéletes album után merre tartanak majd.)
2. The Devil’s Trade: Vidékek vannak idebenn
Komoly félelmeim voltak Makó Dávid „egyszemélyes” projektjének zenekarrá fejlődését illetően, de szerencsére a félelmeim alaptalanok voltak. Dávid rendkívül ihletett és spirituális dalai ugyanúgy működnek bendzsóra, metalbandára, nagyzenekarra vagy mosógépdobra hangszerelve is. Szerencsére az egyedül a világ ellen attitűd nem változott, a szenvedélyesség pedig továbbra is áthatja a lemez minden másodpercét.
3. Asinhell: Impii Hora
Michael Poulsen kiváló dalszerző. Ahogy a Volbeat arénazenekarrá nőtt, úgy távolodtunk el egymástól, de ez csupán annyit jelent, hogy már nem nekem szól, amit csinálnak. Amit viszont az Asinhellben játszik, az pontosan nekem szól: old school felfogású (Entombed, Dismember, Death), groove-os, mégis modern hangzású death metal remek dalok formájában elővezetve. A produkció mindazonáltal Marc Grewe-vel a fronton válik igazán autentikussá. Az egész lemezből árad a zene szeretete. Meg persze a hullaszag.
4. Till The Dirt: Outside The Spiral
A létező legjobb (zenei) dolog, amit Kelly Schaefer tud csinálni, ha nem éppen új Atheist-lemezt. Korlátok nélküli, csapongónak tűnő, ám valójában a végletekig átgondolt és koherens lemez az Outside The Spiral, és tele van meglepetésekkel. Számos műfaj és számos hangulat keveredik benne, és szerintem a durvább zenéktől alapvetően ódzkodó metalhallgatók is tehetnek vele egy próbát.
5. …and Oceans: As in Gardens, So in Tombs
Amióta a Dimmu Borgirból és a Cradle Of Filthből kifogyott a szufla úgy húsz éve (bár Dani Filth és vámpírcirkusza mintha újra erőre kezdene kapni), azóta keresem a filmzenés-nagyzenekaros-mekiblack utánpótlásomat, de jellemzően hiába. (A Septicflesh Communionja és a Carach Angren Death Came Through a Phantom Shipje nekem egyszeri csodák voltak, azóta csak hellyel-közzel tudnak számomra is kedveset alkotni.) Az As in Gardens, So in Tombs egy bombasztikus, kreatív energiáktól duzzadó lemez tele kiváló kompozíciókkal. Talán a Dimmu Spiritual Black Dimensions és a Covenant Nexus Polaris lemezeihez áll a legközelebb felfogásában, a borító pedig kivételesen ízléses.
6. Primordial: How It Ends
A 2007-es To The Nameless Dead óta (ami szerintem a zenekar csúcsprodukciója) nem tudott Primordial-lemez teljes egészében megérinteni. Ez most igen, ez most nagyon. Elementáris, tragikus, mégis élettel teli album.
7. Walg: III
Ha már szóba került a Dimmu: a Walg a norvégok két fő vezényletével működtetett holland kistestvére. A III nagyjából az Enthrone Darkness Triumphant és a már említett Spiritual Black Dimensions környéki hangulatot és attitűdöt hozza a csapat anyanyelvén elsikoltozva. Az olyan pólóminták pedig, mint a „Gyűlölöm az embereket”, a „Visszataszító paraziták”, a „Gyűlölöm az emberiséget” és a „Csak azért vagyok itt, hogy gyűlöljek” pedig különösen szívmelengetőek.
8. Blackbraid: Blackbraid II
Igen, az őslakos/bennszülött/indián black metal megnevezés elsőre valóban furcsának tűnhet, de valójában pont annyira autentikus, mint fagyosabb, viking mondavilággal összekent rokona. Sgah’gahsowáh (mohawk, jelentése boszorkánysólyom, Wikipedia) dallamos, népi hangszereket is csatasorba állító, Moonsorrow-i, Enslaved-i hosszúságú daltömbökben természetbarát mondandóval elővezetett epikus black metalja szinte azonnal beragadt a virtuális lejátszómba. Tradicionális, különleges és csak alig néhány éve létezik (akárcsak a Walg). Drukkolok.
9. Horrendous: Ontological Mysterium
Eddig sajnos elkerültük egymást, de ez a lemez a földhöz vágott. Mintha egy csúnyán eldurvult házibuliban a Rendőrakadémia forgatásáról kimaradt statiszták által alapított egyszeri Iron Maiden tribute zenekar próbálná eljátszani a Death Individual Thought Patternsét olcsó söröktől részegen, miközben az Aliens megy VHS-en a háttérből. Progresszív retro. Paradox, de valahogy működik.
10. Metallica: 72 Seasons
Annak ellenére, hogy majdnem minden számot túlnyújtottak, számomra az utóbbi évek Metallica-termésének legkedvesebb darabja. Egyszerűen jólesik hallgatni, és kész.
+1. The Rolling Stones: Hackney Diamonds
Ez a lemez egyszerűen csak kegyetlenül jó, a Stones meg remek formában van. Rakenroll. (Nem mellesleg Andrew Watt producer valamit nagyon tud, a Stones mellett olyan nagyágyúkból hozott ki kiváló dalokat vagy albumokat, mint Ozzy, Eddie Vedder, Iggy Pop, Lana Del Rey, hogy csak azokat említsem, akik még számomra, popzeneileg kevésbé művelt ember számára is mondanak valamit.)
Akik még tetszettek, és jó szívvel ajánlom őket:
Memoriam: Rise To Power (majdnem Bolt Thrower, örömteli lassúdeath)
Wothrosch: Odium (nagyon csúnya káoszdeath)
Dødheimsgard: Black Medium Current (izgalmas, komplex prog black az agyalósabb fajtából)
Rivers Ablaze: Omnipresence (izgalmas, komplex prog black a pusztítóbb fajtából)
Dying Fetus: Make Them Beg For Death (eszetlen groove-os death metal cséplés)
Cryptopsy: As Gomorrah Burns (régen volt a Cryptopsy értékelhető, ez a lemez viszont tökéletes agygyalu falbontáshoz, és végre zeneileg is egyben van)
Avenged Sevenfold: Life Is But A Dream (nem tudom miért, de a Nobody című számot erről a lemezről úgy húszezerszer hallgattam meg, annyira tetszik, ezt leszámítva a zenekar teljes munkássága mérhetetlenül hidegen hagy)
Marduk: Memento Mori (elsőre, másodikra, harmadikra elment mellettem, aztán szép lassan megkedveltem. Semmi extra, de néhány egészen ütős dalt is sikerült végre összehozni),
Kataklysm: Goliath (többször is gond nélkül lement, ami mindenképpen javulásnak tűnik az elmúlt évek fényében)
Leper Colony: Leper Colony (old school death metal, szintén Marc Grewe),
Periphery V: Djent Is Not A Genre (néhány kiemelkedő szám miatt szívesen felteszem ezt a lemezt)
Helfró: Tálgröf (jó lesz ez, amint kiderül, hogy Morbid Angelt akarnak-e tényleg játszani)
Cloak: Black Flame Eternal (Dissection és Unanimated hatású sötét és dallamos black)
The Zenith Passage: Datalysium (friss, progos hatásoktól sem mentes technikás death metal néhány egészen kiemelkedő számmal)
Thy Catafalque: Alföld (szerintem ez nem a leginkább maradandó produkciója Tamásnak, de Veres Gábor szerepeltetése rendkívül üdítő, és hát nem lehet minden albuma szuper, na)
Akikkel nem találtuk meg a közös hangot:
Cannibal Corpse: Chaos Horrific (imádom ezt a zenekart, Erik Rutan fantasztikus gitáros, de valahogy ez a lemez nem tudott közel kerülni hozzám)
Children Of Bodom: A Chapter Called Childen Of Bodom (ez a koncertalbum inkább csak szomorú minden tekintetben)
Dimmu Borgir: Inspiratio Profanus (iszonyat ciki)
Myrkur: Spine (rendkívül rokonszenves ez a projekt, de ebben a lemezben bűzlik valami, amit a Like Humans című, egyébként kiváló popszám végén hallható darálda leplez le)
Obituary: Dying Of Everything (csodálatos zenekar, de ez már a Lego Duplo színvonal magukhoz képest)
Soen: Memorial (valami ilyesmi jut eszembe az alkotói válság szókapcsolat hallatán)
Tsjuder: Helvegr (a 2004-es Desert Northern Hell szerintem állati fogós anyag volt, utána viszont mintha elfogyott volna a szufla az alkotópárosból)
Suffocation: Hymns From The Apocrypha (nagyon szomorú, hogy itt tart ez a legenda)
Code Orange: The Above (az előző, 2020-as Underneathtől leesett az állam; ettől a vérnyomásom)
Keep Of Kalessin: Katharsis (sok-sok éve olyan remek szériájuk volt, de ez még az unalomhoz is kevés)
Enslaved: Heimdal (néha térdre borulok az Enslaved nagysága előtt, máskor meg sem érint – most sajnos ez utóbbi történt)
Thulcandra: Hail The Abyss (az első lemez pazarul elővezetett, élvezetes Dissection-kópia volt, mára viszont már – számomra legalábbis – súlyos érdektelenségbe fulladt. A Thulcandra-agytröszt Steffen Kummerer által vezetett Obscurát sokkal jobb szívvel ajánlom)
Immortal: War Against All (nekem ebben a formában sem az Immortal, sem Abbath nem működnek, együtt volt az igazi a csapat)
Koncertek:
A februári Napalm Death/Escuela Grind buli csodálatos volt, még a háromnapos halláskárosodás is megérte. Roger Waters koncertje mind hangzásban, mind látványban tökéletes volt (alighanem verhetetlen színvonalú), az élmény pedig egyszerre volt felemelő, nyomasztó és megható, és igen, néha sok is. A Nile élőben gyakorlatilag a felfoghatatlannal kacérkodik, és amíg az idén hatvanéves főnök Karl Sanders és George Kollias viszik a bandát, addig baj nem lehet (legalábbis élőben, a lemezekről ne beszéljünk). A Thy Catafalque budapest parkos koncertjén megszakadt a szívem, és ugyanott pár nappal később a Kispál és a Borz legalább olyan csodálatos volt. A Gojira a 2022-es csalódást gyakorlatilag el is feledtette velem 2023-ban, a Russian Circles gyakorlatilag tökéletes instrumentális koncertet adott, előttük pedig az addig ismeretlen Crouchban új kedvencet találtam. A Rammsteinból sajnos a tényleg brutális látványvilágon felül csak a gyakorlatilag élvezhetetlen hangzás maradt meg, remélem, hogy 2024-ben ezt a csorbát ki tudom köszörülni. A Guns N’ Roses nagyon nem volt hakni, de Axl minimum egyenetlen (na jó, inkább azért alapvetően rossz) teljesítménye sokat rontott az élményen. Örülök, hogy nem bántam meg, hogy elmentem. Az I Am Morbid ugyanakkor tökéletes death metal haknit nyomott, David Vincent ellenállhatatlan sármja és Pete Sandoval még mindig eszelős dobolása üdítő élmény volt az Analog levegőtlen és tényleg pokolian forró katlanjában.
Az Ultima Ratio Fest 2023 égisze alatt összeverődött négy zenekarból a Primordial vitte a prímet (sőt az egész estét, mert eszméletlenek voltak), a Harakiri For The Skyjal a büdös életben nem szeretnék többé találkozni, az Omnium Gatherum bármikor jöhet, amíg kimegyek sörért, a Paradise Lost pedig tulajdonképpen nem volt rossz, de Nick Holmes enerváltsága A. A. Nemtheanga őrülete után semmit nem mozdított meg bennem. Deathcore vonalon amúgy sem vagyok igazán aktív, de a Spite-Fit For An Autopsy-Whitechapel-Thy Art Is Murder bulit semmi pénzért nem hagytam volna ki, még ha a hangzás siralmas is volt, és a Spite el is lopta a show-t a többiek elől. 2023 abszolút győztese koncertfronton számomra a Fear Factory, akik előtt az Ignea és a Butcher Babies tulajdonképpen remek kis bemelegítést tartottak. Az FF-nél minden, szó szerint minden összeállt: remek társaság, arcrobbantó hangzás, szinte százszázalékos setlist és iszonyatos energiák. Sajnálom, hogy nem láthattam Burton C. Bell-lel a zenekart, de az utódja (klónja) Milo Silvestro és a Dino Cazares vezette brigád kegyetlenül jó formában van, és tényleg szétkapták a helyet. Azóta nincs olyan nap, hogy ne akarnék repetázni.
