Maci és Krisz shortlistjét AdamG évösszegző listái és részletekbe menő summázata követi: ha szívszorító szavakat szeretnél, vagy jobban szereted faltól falig olvasni, akkor görgess tovább! Ha nem, akkor éljen a lista mámora!
Az év külföldi lemezei:
1. Tenhi: Valkama
2. Soen: Memorial
3. Dawn of a Dark Age: Transumanza
4. Ragana: Desolation’s Flower
5. Aldrig: Yağmur
6. Wolvennest: The Dark Path To The Light
7. Orbit Culture: Descent
8. The Ocean: Halocene
9. Vulture Industries: Ghost from the Past
10. Dødheimsgard: Black Medium Current
11. Primordial: How It Ends
12. Enslaved: Heimdal
13. Katatonia: Sky Void of Stars
14. Hexvessel: Polar Veil
15. Kataklysm: Goliath
16. Marduk: Memento Mori
17. Predatory Void: Seven Keys to the Discomfort of Being
18. Cattle Decapitation: Terrasite
19. Cannibal Corpse: Chaos Horrific
20. RUÏM: Black Royal Spiritism
21. Obituary: Dying of Everything
22. Panopticon: The Rime of Memory
23. Svalbard: The Weight of The Mask
24. Dying Fetus: Make Them Beg For Death
25. Allochiria: Commotion
+1
Metallica: 72 Seasons // In Flames: Foregone
Az év hazai lemezei:
1. Thy Catafalque: Alföld
2. The Devil’s Trade: Vidékek vannak idebenn
3. The Southern Oracle: The Most Corruptible Souls
4. Blind Myself: Az idő dönti el
5. LAZARVS: Blackest // Áron András: The Moment
6. Noble Victory: Minotaurus
7. Frost: Consecratus ad Mortem
8. Omega Diatribe: Deviant
9. Mutilation Case: Mutilation Case
10. Rivers Ablaze: Omnipresence
+1
Diabolus in Musica: Sárkányfejezet
Bábel Top:
1. Laang (RC): Riluo 日落
2. Iskandr (NL): Spiritus Sylvestris
3. Viikate (FIN): Askel
4. Malokarpatan (SK): Vertumnus Caesar
5. Atronos (D): Erwachen
6. Ars Moriendi (F): Lorsque les coeurs s’assèchent
7. Antrisch (D): Expedition II.
8. Hanabie (J): Reborn Superstar!
9. Blaze of Sorrow (I): Vultus Fati
10. Helfró (IS): Tálgröf
11. ÚKC (POL): Coming Out
12. Stam1na (FIN): X
13. Ett Dödens Maskineri (S): Kulturkrieget
14. Surut (F): Unelma
15. Ὁπλίτης (PRC): Ψευδομένη
Az év koncertjei:
1. Rammstein (Puskás Stadion, július 11–12.)
2. Thy Catafalque (Budapest Park, május 11. + A38, november 25., 2. nap)
3. The Ocean (Fekete Zaj Fesztivál, augusztus 16.)
4. Amenra/Igorrr (Barba Negra Red Stage, március 29.)
5. Pantera (BNRS, május 30., 1. nap)
6. Gojira (BNRS, június 12.)
7. Avatarium (BN Blue Stage, május 1.)
8. Primordial (Ultima Ratio Fest, BNRS, október 8.)
9. Katatonia/Sólstafir (Akvárium, január 31.)
10. Clutch (BNRS, június 27.)
A 2023-as esztendő minden kétséget kizáróan a Nyúl éve volt, hiszen csak úgy szaporodtak a jobbnál jobb albumok a táblázatomban, néha töménytelen mennyiségben. Persze ennek köszönhetően ismét rengeteg új zenekart is sikerült megismernem, a korábbiak közül pedig kevesen okoztak komoly csalódást. De végül pont ez a szaporaság okozott komoly gondot, mert bizony az év első harmadában megjelentekre néha rácsodálkoztam utólag, hogy azok is idén jelentek meg. Emiatt nagyon sokáig hezitáltam a listán a bőség zavarában, pakolgattam ide-oda az albumokat, aztán a határidő vészes közeledtével megint a személyes kötődés mértéke döntött. Így valójában listám első tíz helyezettjét a hangulattól függően a legváltozatosabb sorrendben tudnám variálni.
Bár összességében az egész évet tekintve meglehetősen magas volt a szervezetem vastartalma, ennek ellenére az első helyezett albumán detektorral kell a fémet keresni. A finn akusztikus-folk-ambient zenét játszó Tenhi tizenkét év után jelentkezett új albummal, és nem csak a személyes kötődésem játszott szerepet a kiemelkedésében (a Kauan album volt az egyik első ismerkedésem a finn nyelvvel). Ha egyetlen zenével kellene jellemeznem az egész évemet és benne a saját helyemet, akkor keresve sem tudnék jobb albumot választani. Gyönyörű, melankolikus, szomorú album ez, a szövegvilág pedig valóban a természet által ihletett költészet, megannyi apró részletet tár fel a világunkból. Nem tudom, hogy odaát vár-e minket bármiféle kikötő (lásd „valkama”), de a Tenhi újfent igazolja, hogy a fény felé a sötétségen át vezet az út. (És ha már ösvények, később még a Wolvennest újabb rituáléján tapasztaltam hasonló érzelmi alászállást az év során.)
A második helyezett Soen váratlanul robbant be idén, valahogy korábban mindig csak regisztráltam őket, nem fordítva elég időt a befogadásra. De amit Joel Ekelöf ének terén művel, az valami fantasztikus, nem lehet nem csodálni. (Talán Daniel Gildenlöw és a Pain of Salvation megismerésekor voltam hasonlóan lelkes.) Én pedig nem tudtam leakadni a lemezről, minden téren magával ragadó érzelmi hullámvasút a Memorial. Kár, hogy ilyen sokat kell még a koncertig aludni.
A harmadik helyre került olasz Dawn of a Dark Age pedig egészen új és véletlen felfedezés eredménye, és hiába érkezett a Transumanza decemberben, számos lemezt maga mögé utasított. Amit a zseniális muzsikus és dalszerző, Vittorio Sabelli a folkzenével és jazz-zel átitatott black metallal művel, az csak a Sear Bliss úttörő jellegéhez hasonlítható. Nem gondoltam volna, hogy pont a klarinét állhat jól ennek a műfajnak. Benne van az Arcturus ar(k)tisztikussága, bolondsága és zenei intelligenciája, kellően változatos, hamisítatlan zenei élmény, érdemes elveszni a részletekben. Az oslói avantgárd zenekart említése miatt itt szeretném kiemelni a bergeni bűntársukat az őrületben, hiszen ugyanezt az örökséget mostanában a 2023-ban szintén kiváló lemezzel jelentkező Vulture Industries zenéje viszi tovább. Bjørnar Erevik Nilsen ismét a magasba emelte Yorick koponyáját, az egész album maga a hömpölygő, mégis csodálatos bolondéria.
A Ragana női duója egy őszinte, fájdalmas és dühös vallomást adott ki a jó ideje eltévelyedni látszó Észak-Amerikáról. Rasszizmus, egyéni és kollektív kizsákmányolás, gender és más kisebbségi jogok semmibevétele és még hosszan sorolhatnánk – a kortárs metálszcénában is – az emberi hülyeség miatt globálisan lekezelt témákat. És ismét bebizonyítják a tagok, hogy minimalista hangszereléssel (dob+gitár) is mennyire telt hangzást és változatos zenét lehet alkotni. Ha kell, érzelmesen énekelnek, máskor meg simán a sarokba állítják a skandináv black metal legjavát. Aktivista művészet a legmagasabb hőfokon égve. Ennek párja lehetne rögtön a következő, az újonnan alakult belga Aldrig meggyőző bemutatkozása, hasonló lágy-kemény lelki amplitúdót jár be, és ahogy az emberi arcot már csak nyomokban tartalmazó borító is kifejezi, a zene az ego önfelszámolásán, eltűnésén át vezet.
A listának köszönhetően idén végre bevallhatom a svéd Orbit Culture iránti lelkesedésem. Egyszerűen zsenik, és nem tudnak hibázni. Ha modern metált keresel, akkor a legjobb helyen jársz. A Descent mellé pedig rögtön érkezett kísérőnek a The Forgotten EP is, és aki ismeri a zenekart, az tudja, hogy a kislemezek dalai sem a futottak még kategóriába tartoznak, hanem bizony nagyon értékes részei az életműnek. (Egyetlen gondom a zenekarral, hogy kissé nehéz beszerezni a cuccaikat, és hogy egyelőre úgy kerülik hazánkat, mint a pestisest. Ja, ez kettő volt, de maradhat. Szóval jövőre irány Bécs.) A The Ocean miatt viszont már régóta csak lelkileg kell átlépni a határokat: ők sem igazán tudnak hibázni. A Halocene újabb ugrás a földtörténeti korokban, nekem úgy tűnik, sok korábbi zenei kísérletezés mintha itt érne össze teljes egésszé. Ezen az albumon teljesen szabadjára engedték Loïc Rossettit, és bizony kár is lenne takargatni a dallamos énekeit. Ráadásul az év egyik legcsodálatosabb koncertjét is nekik köszönhetem a Fekete Zajon.
A Dødheimsgard volt az egyik olyan lemez, ami ugyan korábban jelent meg, viszont soha nem felejtettem el, ennek bizony ott lesz a helye az év végi listán. A címkefelhők szerint ugyebár black metal a játék neve, és hiába tartoznak ők is a nagy doyenekhez, kezdetektől fogva a kísérletezés állt a gondolkodásuk középpontjában. És ez a törekvés a mai napig változatlan. Sokan a disszonáns hangzást tartják a manapság a műfaj reform irányzatának, én sokkal jobban tudom értékelni ezt a vonalat. Ebben egyébként a listán később felbukkanó, a Mayhem egykori gitárosa, Blasphemer által életre hívott RUÏM lehet idén a rokona, és aki hozzám hasonlóan szereti a Mayhem kétezres évekbeli hangzását is, az ebben az albumban sem csalódhat. Mutassanak még sokáig utat ezek a zenekarok.
A listám ezt követő kétharmadát pedig jellemezhetnénk úgy is, hogy a régi motorosok nagy albumai. Itt akár újra is indíthattam volna a számozást, mert bármelyik album kerülhetett volna jóval előrébb is, csak a személyes preferenciák miatt alakult végül máshogy a helyzet. A Primordial és az Enslaved minőségi albumai egészen más szinteken mozognak, telis-tele katartikus pillanatokkal, az előbbi ráadásul egy csodálatos koncerttel is megajándékozott (az utóbbi pedig remélhetőleg jövőre fog). A Katatonia „csak” egy újabb kiváló albummal jelentkezett, mondhatnánk, de ez náluk mindig magas lécet jelent, az utóbbi évek egyik legjobbja. (Kiváló koncerttel kiegészítve.) A Hexvessel mintha magába szívta az elmúlt évtizedek skandináv zenei tapasztalatait, hogy még magasabbra emelje mindezt egy különös pszichedelikus folk/gothic/doom-black metal elegyben (és az a gyönyörű Benjamin König-borító!!!). Az öt halálspecialista (Kataklysm, Cattle Decapitation, Cannibal Corpse, Obituary, Dying Fetus) nagyon sokáig együtt bandázott a listán, de végül a moshpitben kissé szétrebbentek, és végül a Spotify-listát is megnyerő Kataklysm került előrébb (lehet, kissé bennragadt, de mit lehet tenni). Ettől függetlenül volt, hogy egymás után faltam őket, és meggyőztek arról, hogy mekkora éve volt a death metalnak. A Marduk pedig még őket is emlékezteti önnön múlandóságunkra, egyszerűen imádom, amikor Morgan Håkansson temetői hangulatba kerül, és hozza a málhás, hullaszagú riffeket a black metalba, védjegyszerű az egész, és a kiadvány maga is gyönyörű lett. És ha már black metal: a szintén külön toplistát igénylő további lemezek közül ezúttal a minnesotai Panopticon monstre hosszúságú lemezét ajánlom a tisztelt publikum figyelmébe. A 75 perces lemez terjedelmével figyelmet követel magának, a hosszú akusztikus részek és szélvész tempók váltakozása miatt totál oldschool, tartalmas szövegvilága és ökotudatos mondanivalója miatt mégis rendkívül mai lemez, kiemelkedik a mezőnyből. (Sajnos végül nem fért a listára, de mégis megemlíteném a szintén Észak-Amerikából, az Adirondack-hegységből érkező Blackbraidet, az oregoni Uadát és a coloradói Wayfarert, mert ők is igazolják azt a régebb óta zajló folyamatot, miszerint nagyon komoly tényezővé vált az észak-amerikai black metal színtér is. A finn, francia és görög zenekarokkal együtt győzködtek arról, hogy ez talán mégiscsak inkább a black metal éve volt? De capo al fine.)
A Female Voices külön, önszerveződő kategóriájában is több szereplőt érdemes megismerni az említettek mellett. A belgák keveset hibáznak, a többek közt Amenra tagokból verbuválódott blackend sludge/doom Predatory Void újabb bizonyíték erre, méltatlanul keveset olvashattam róluk. A (Brutus dühös brit nővérére emlékeztető) Svalbard eddig elkerült, öreg hiba, a hatodik The Weight of The Mask remek lett, ahogy a korábbiak is, még mindenki szálljon fel gyorsan a vonatra. És mivel a zenehallgatásom jelentős részét még mindig a görögök teszik ki, ezért végül az Allochiria mellett döntöttem, szintén posztsludge vonalról, megjelenés óta végig kísértek, és maroknyi társammal együtt volt szerencsém itthon is megnézni őket.
Végül pedig szeretnék még két lemezt megemlíteni, mert méltatlan lenne nem szóba hoznom őket, miközben meglehetősen sokat időt töltöttem velük. Mind a Metallica, mind az In Flames fontos lemezt adott ki idén. Különösen az utóbbi gurított nagyot nálam, és visszaadta a hitemet, hogy tudnak ők még egységesen magas színvonalon alkotni egy albumon. Úgy tűnik, a borítóra került óra nemcsak szimbolikusan került oda, hanem bizony valaki alaposan vissza is tekerte azt. A Metallica engem kevésbé lepett meg, mert szerettem az utóbbi lemezeket is, mégis fülig ért a szám, ahányszor lejátszottam. Ez az új jóval egységesebb az kétségtelen, tele emlékezetes témákkal, nem megy ki majd a szezonból. Még aztán a borítóra is legyintettem. Szerencsére én már feltétel nélkül hallgatom őket, mint egy gyerekkori barátot, nem űzök sportot a fanyalgásból. És milyen jó, hogy van még ez a barátság.
Sajnos nem tudott a viszonylag csendesebb évet futó, és „csak” 2 lemezt megjelentető King Gizzard & The Lizard Wizard sem felkerülni, mert túl hosszú volt a választott album címe. Pedig a PetroDragonic Apocalypse; or, Dawn of Eternal Night: An Annihilation of Planet Earth and the Beginning of Merciless Damnation (ugye mondtam) egy igazi varacskosdisznó.
És még sokan másoknak kellett lemaradniuk…
(Az év rocklemezét például a Rolling Stones adta ki, de ezt csak így ide elrejtem. Megmutatták ki a Keresztapa a műfajban, és hogy igenis lehet méltósággal búcsúzni.)
A hazai listával jóval egyszerűbb volt a helyzet. Egyrészt kissé furcsa, de jóval kevesebb magyar zenekar lemezét hallgattam, másrészt viszont kevés kérdőjel volt bennem. Az igazsághoz tartozik, hogy a legtöbb produkció simán megállná a helyét a nemzetközi színtéren – igazából együtt kéne kezelnem őket –, ahogy ezt például az élmezőny teszi is.
A Thy Catafalque egy nagyon hosszú utat jár be éppen a zenekarrá válás során, különösen ebben az évben, és ennek számos felejthetetlen pillanatot köszönhetek már így is. Az Alföld pedig igazi Szent Grálja ennek a kalandozásnak. Még akkor is, ha a dalok ugyanúgy szólóban születnek, és egyelőre inkább az énekesek szivárognak be, élőben viszont már kellenek a többiek is. Gyanítom, hogy a nagy sikernek köszönhetően sokan lágyulást vártak, de az Alföld az előzetes ígéretekhez híven – hiszen már a zenekar összeállása előtt megszületett – alaposan rácáfolt erre, és hozott is meg nem is (lásd Csillagot görgető és A csend hegyei). És ahogy többen másoknál is, a lemez önmagában is egy igényes művészi kiadvány (a minimalista, egyszerű borítóért külön jár a pont).
A második The Devil’s Trade esetében viszont pont ellenkezőleg, még szoknom kell a zenekarrá válást. Személy szerint túlzottan is kedvelem Makó Dávid szólóprodukcióinak művészi intimitását. De érthető, hogy minden zenekar fejlődik a maga útján. Kétségtelen, hogy kevés őszintébb művészi produkciót létezik a The Devil’s Trade-nél, és ez az új lemezen is megnyilatkozik. Mély és felkavaró, ahogy megszokhattuk, de most már a düh is fortyog benne. A bolyongó lélek zenéje, ami a kikötő felé tart. A lemezen érződik, hogy szépen lassan megjelennek az egyéb hatások, miközben a korábbi alapok (a folkzene és -tematika modern megszólítása) is folytatódnak. Külön öröm, hogy a koncertek mellett az albumot is egyre többet látom már a külföldi lemezgyűjtők ajánlásaiban is felbukkanni. A Vidékek vannak idebenn ráadásul a legszebb albumcím titulusát is elviszi. Sajnos az élő koncert eddig nem jött össze idén, de hátha a Téli Zajon már ezt is pótolhatom.
A harmadik helyre pedig a The Southern Oracle arcbamászó új lemezét tettem. Igazi kalapácsos-házbontós lemez lett (lásd még Omega Diatribe). Minden ízében igazolja azt is, hogy Bodócsi Imre gitáros miért is rohangál állandóan valamelyik thrash banda pólójában a koncerteken. Szerintem az eddigi legjobbjuk. Kicsit sajnálom, hogy éppen most tették magukat takaréklángra, de őket ismerve, az aktuális megnyilatkozások mindig felejthetetlenek lesznek.
A folytatás némileg egyértelmű: örülök, hogy a Blind Myself koncertszuri mellé otthoni infúziót is ad, a Lazarvs a nagy kavarodás ellenére fasza kis lemezt tett le (én afféle jin-jangként kezelem Áron András nashville-i szólóanyagával, csak hogy itt is legyen egy kis Észak-Amerika). A Noble Victory a skandináv melodeatht, a Frost – nomen est omen – a fagyos skandináv blacket hozta el ide. A Mutilation Case albumán a dadaizmust ugyan még nem fedeztem fel, viszont mind a magyar sorozatgyilkosokra épülő tematika, mind a zenei oldal rendkívül izgalmas. A Rivers Ablaze kétarcúságával még mindig nehezen birkózom meg összességében, de ami tetszik, az nagyon tetszik, és ott emelgetem is a kalapom. Levezetésként pedig odatettem a fémdiétán tartott, szépen lassan saját identitást kialakító, élőben továbbra is rendkívül szórakoztató Diabolus in Musica lemezét.
És bár megfogadtam, hogy idén kevésbé leszek megalomán, mint tavaly, azért egy külön kategóriát idén is hoztam. A különböző nyelvek iránti érdeklődésem miatt előszeretettel vadászom a nem angol nyelvű zenekarokat, lemezeket is. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a „körte kontra alma” tipikus esete, de azért Bábel néven egy csokornyi jóféle metált ide is összegyűjtöttem, amiket szívesen hallgattam. Megjegyzem, a célom a kevésbé ismert nevekre felhívni a figyelmet, így például bármennyire jó a Kvelertak új lemeze, ebből a körből kimaradtak, de így legalább meg tudtam őket is említeni.
A tajvani Laang esetében már a zenekart létrehozó halálközeli élménynek is érdemes utánaolvasni, a Riluo post-black metalja nagyon erős aurával rendelkezik, ami nagyrészt Haitao Yang károgásának és a mandarin nyelvnek is köszönhető, de nagyon emlékezetes gitártémákat is halhatunk. Kalandorok és ínyencek mindenképp tegyenek egy próbát. Az Iskandr a Bathory örökségét viszi tovább holland fordításban, pontosabban azt mondhatjuk, hogy ilyen lenne, ha Quorthon játszotta volna a Sisters of Mercy dalait. A Spiritus Sylvestris egy igazán emelkedett album. Ha finn nyelvű kemény rockra vágyom, akkor rendszerint a Viikate lemezeit hallgatom, és az Askel után ez még sokáig így is marad. Meglepő módon hiába hallgattam többet a franciákat, végül a németek lenyomták őket, a történelemben nem először, de ettől még az Ars Moriendi sem véletlenül került kiemelésre. És valójában a Kanonenfiebernek kéne itt szerepelnie, mert az élő- és a minialbum is lehengerlő, de tartottam magam a nagylemezekhez. (Nem mellesleg a mai napig bánom, hogy a Kanonenfiebert kihagytam, pláne, hogy a Thy Catafalque-nak az volt a gyengébbik napja az A38-on.) Így helyette az Atronos (a tavalyi album után nem volt kérdés, hogy idén is erős lemez érkezik) és az Antrisch expedíciós black metalja került fel. Van itt még a Mercyful Fate vonalát is továbbvivő szlovák black, olasz black, lengyel black, finn thrash, japán manga metalcore, finn metalcore, svéd punk, görög nyelvű kínai black/death, ja és izlandi black (lehet, hogy nekem tényleg a bm éve volt 2023). A kínálat bőséges, csak tessék, csak tessék!
A koncertekről már csak elnagyolva szólok, mert meglehetősen sok helyen megfordultam, és végül annyira sikerült túladagolnom, hogy még a szavaim is elfogytak a beszámolókhoz. Ez egy abszolút szűkített lista, a klubkoncertek nem fértek már fel rá, pedig volt, hogy a görög menüből repetáztam is az év során (Mother of Millions, Godsleep), és számos emlékezetes volt köztük (Midnight/Hellripper, Dolch, Conan, Rotten Sound) Igazságos lévén olyan koncertek is lecsúsztak, mint a Gaereával felvezetett Crowbar-Voivod kombó, a Guns, a...
Az év csúcsfellépője számomra minden balhé ellenére a dupla Rammstein-koncert volt, nemcsak azért, mert eddig kimaradt, hanem mert nem voltam még ilyen nagy helyen, ilyen profi látvánnyal megtámogatott (stadion)koncerten, igen, még a Metallica is elmaradt ehhez képest. Egyszerűen zeneileg és produkcióként is lenyűgözött az egész. Szerencsés vagyok, hogy mindkét napon láthattam. A Thy Catafalque koncertjei közül a Budapest Park volt a legjobb (sokan mások szerint is), ott értek össze először a zenészek, a zene és látvány is, és én ehhez csapnám még az A38 második napját, ahol nagyon jól felépített setlist volt, mehettünk a flow-val. És amit a The Ocean művelt a Fekete Zajon, arra se igazán voltak szavak, megmozgatták a környék tektonikus lemezeit. Ennél már csak valami vizes közeg lett volna áthatóbb. Az Amenra letaglózott, tényleg azt éreztem, hogy egy rituálén veszek részt, szinte testen kívüli élmény volt, az Igorrr pedig lesokkolt a kakofóniájával, az őrült zsenik szerencsére jövőre megint jönnek. És a Panterát is képes voltam élvezni, mivel sem a hullagyalázást nem osztom, sem a holtak feltámasztásában nem hiszek, a gyűlöletmentes hozzáállásban viszont igen. A Gojira újabb fantasztikus koncertjének egyetlen hibája volt, hogy nem a Mastodonnal jöttek, de a másik két zenekar is remek volt. Zeneileg nem nagyon van már szó a francia óriásszörnyre. Az Avatarium elvarázsolt (Jennie-Ann Smith csodás frontember). A Clutch egyértelműen a rockzene fáradhatatlan szenszeje, tengerparton innen és túl, minden hónapban el tudnék menni egy koncertre.
Thy Catafalque az A38-on
A 2024-et ugyan visszafogottabbra terveztem, amit nyilván már keresztülhúztak a promóterek és fesztiválszervezők, de ha fele ennyi jó élményem lesz, már elégedett leszek. A lemezbejelentések viszont már megint csak szaporodnak… Mocorog a Sárkány a barlang mélyén.
