Nem a legkipihentebben érkeztem vasárnap este az Európában turnézó amerikai dobfenomén hazai koncertjének fővárosi állomására. A hetvenes évek második felében Zappa mellett bizonyító dobos szólófellépése önmagában is érdeklődést keltő, naná, de így, hogy exkluzíve Borlai Gergő is csatlakozott a showhoz, még különlegessebbé tette az estét, megéri a plusz energiabefektetést.
Így gondolhatta az a négyszáznegyven főnyi, széken helyet foglaló hallgatóság is, aki eljött a Trafóba, plusz az a legalább ötven fő, akinek meg kellett elégednie a nagyterem lépcsőin való álldogálással, üldögéléssel – de legalább bent voltak. Telt ház. Fiatal és öreg, nő és férfi – kor és nem tekintetében Bozzio és a dobolás rajongói esetében nincs korlát, kisgyerektől a szépkorú hölgyekig igen vegyes volt a közönség.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ismerem Bozzio munkásságát, zenéjét, az elmúlt 40 év szerepléseit. A neve azonban az olyan laikus számára is jelent valamit, mint amilyen én vagyok – a koncert megtekintésének lehetősége okán ugyanakkor juszt sem néztem meg a YouTube-felvételeket. Mindenesetre nemcsak a Kornnal, a Fantomasszal való együttműködése keltett bennem bizalmat a Zappa mellett eltöltött éveken kívül, de elsősorban a szobányi, SS Bozzióra keresztelt dobfelszereléséről készült fényképek nyűgöztek le.
Nem volt ez máshogy a koncert kezdete előtt sem. A színpadra felállított dobfelszerelés-kettős közül a rendezői balon terpeszkedő Bozzio-cucc vonzotta a (fáradt) szemet – mint valami cet-csontváz, versenyautó, időgép és űrhajó lenne egyben. Önmagában már műremek, kiállítási tárgy, kár, hogy csak a lábdobok 2x3-asát lehetett megszámolni. Ugyanakkor, jellemző módon, a két szólófellépést követő kb. húsz perces szünetben a közelébe férkőző fotózóknak talán nagyobb lehetőségük volt szemrevételezni – az előadás legfőbb hibájának, hiányosságának tartom, hogy (ezúttal?) elmaradt a dobos feje fölé egy kamera felfüggesztése, az általa vett képek háttérbe vetítése, pedig meg lett volna rá a lehetőség. No meg az igény. Mivel maga a dobfelszerelés az egyik főszereplő, jó lett volna nem csak szemből látni. Bár a nézőtér tetején ültem, így is csak Bozzio ütőit láttam főként, az előtte lévő tengernyi dobot nem!
De hátráljunk csak vissza az időben! Borlai Gergő a semmiből születő, a semmibe vesző ívre épített dobszólója indította az estet. Azután Gergő a maga suta módján elmesélte januári találkozását Bozzióval Los Angelesben, ahol egy dob tv (gondolom, online) meghívására érkezvén kérdezte a riporterkedő Bozzio, majd húsz percben improvizáltak, s tíz másodperc alatt világossá vált számukra a kettejük közt lévő összhang. Borlai műsorát Zappával folytatta, szó esett 19/16-odokról, aminél izgulni kell nehogy 20/16-od legyen… de a nem a szavak embere szintén világhírű dobos bejátszott, saját (szerzőtárssal írt) dalra is improvizált. A közönség ünnepelte.
Következett Bozzio, aki dobalkotása mellett a szólóprodukcióját is művészire tervezte. Nem mondom, hogy mindenben követni tudtam, az ilyesfajta kortárs zenei alkotásokhoz, úgy látszik, nem vagyok hozzászokva, edződve figyelem tekintetében, az öt-tíz perces „zenekari pihenők” alatt lenyomott dobszólókhoz inkább. Itt viszont jobban kellett koncentrálni, ami plusz erőfeszítést igényelt amúgy is fáradt magamtól, nem könnyű darabokat játszott a langaléta, fekete fellépőruhában a dobfelszerelés közepére befészkelő dobos, akin mintha nem fogna az idő. Én bizony néha fogtam a fejem, de nem az unalomtól, hanem mert elbóklásztam gondolatban, s nehezen tudtam visszatalálni a bozziói ösvényre.
A tételek között (ahogy Borlainál is) voltak olyanok, amiket akár posztrocknak is mondhatnának az erre fogékonyak, így képletesen értve az aznap este eddigi felállásában utoljára (az A38-on) színpadra lépő Corrodal koncertjén is érezhettem magam picinykét, ahová szintén szívesen elmentem volna, de hát…
Azt azonban megfigyeltem, hogy Bozzio darabjai tudatosan építenek az „abbahagyás”-ra: a dalok (mert bizony azok!) abbamaradnak, a végük nem szokványos, így a közönség mindig bizonytalanul fülel egy darabig még, lesz-e valami, s ha nem vagy a dobos biccentéssel jelzi, akkor persze kitörően tapsol, dobog, fütyül.
Nekem aznap este valami élénkítő kellett, s ezt csak a program szünet utáni, harmadik részében kaptam meg, mikor a két dobos egyszerre ült bástyái mögé és improvizált. Persze Borlai Gergő a vendég Bozzióhoz igazodott, az ő elképzeléseihez illesztette a sajátját, végig meghagyva neki a „vezérfonalat”, ám nem szolgai módon! Na, itt aztán elszabadult a kezük, mennydörögtek a dobágyúk, miután a jazzes, fúziós repertoár lecsengett. Álmosságom elfújták – fölvertek az álmomból rendesen! Próbáltam megtalálni a leesett állam, de ebben a tömegben…
Ismételten hangsúlyozom, a látványos dob és dobolás olyan pluszokat adott, ami feledtette velem, hogy mit sem konyítok a 19/16-ok jelentőségét kiemelő zeneelméleti, -technikai tudományokhoz – az élvezeti faktor nálam csak idáig terjed e téren, s nem voltam ennek híján aznap este az éppen tizenöt éve átalakított ferencvárosi egykori transzformátorházban.
Terry Bozzio & Borlai Gergő
Budapest, Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2013. október 27.
Belépőjegy ára: 2400/3000 Ft
