Ha egy kubai tengerparti éjszakai bárban időznék, és napernyőcskés pohárból szívószálaznám a banános rumot, miközben a parketten ringatozó fenekeket és ringó kebleket stírölném – nos, akkor időnként odafordulnék a bárpulttól a zenekar irányába, s el-ellankadó figyelemmel ugyan, de azért kellemesen andalodnék a PAPA LE GÁL afrikai ütemeket, szambát, reggae-t, funkot, ska-t keverő szettjére. Ami bár nagyon-nagyon profin előadott, a tűz és a szenvedély hiányzik belőle. Pedig a Hawaii-inges Chris Isaacba oltott Buddy Holly-utánzat gitáros jól pengetett, a vokálokba besegítő, frontemberként is érvényesülni szerető, tenyérbemászó basszer pofa kiválóan nyomta a funkyt, a napszemiben és kalapban bőrütlegelő dobos húzósan vitte az alapokat, a rézfúvós trió nemcsak fújt ránk, de minishow-ra is ragadtatta magát időnként, és hát az énekeslánynak is kiváló az orgánuma.
Ja, őt Grace Gillannek hívják és Ian Gillan 32 éves lánya. Ha világhírű rocksztár lennék, én is minden erőmmel támogatnám a csemetém karrierjét a világot jelentő deszkákon, nem vitás. Grace a saját zenekara élén kívül még a papa koncertjén is mikrofon előtt állt a háttérvokál trióban, illetve szólóban is megmutathatta, mit tud a Candy Flosst elénekelve. Azért ez fizikailag is elég megterhelő lehet ezen a 10 állomásos kelet-európai turnén. De kondícióban nem volt hiány, Grace becsülettel végigmozogta a maratoni estet, a zenekarával 45 percet, majd röviddel utána (átöltözve a madártollakkal ékesített fellépőruhájából egy arany színű testre tapadósba; az exkluzív műszempilláját fenn hagyva) a kétórás DP-központú koncertet is. Az biztos, a torka is arany, de a magamutogatás, a frontemberi extrovertáltság hiányzik belőle.
A magyar közönség, ha nem is reagált igazán a Papa Le Gál produkciójára vehemensen, azért tapssal jutalmazta a formációt, a közös éneklést, hiába buzdították, elsunnyogta. A fent említett hemingwayi környezetben szívesen elhallgatom a zenekart, főleg az utolsóként előadott EP-címadó Voodoo rázott fel, de máskülönben egy felnőtt gyerekeknek szóló hibrid-zsáner koncerten éreztem magam.
A közönség – hozzám hasonlóan – inkább udvarias volt, semmint átszellemült, és várakozása a főattrakciónak szólt. A félházzá leválasztott arénatér még így sem telt meg, összességében olyan harmadháznyi zenekedvelő gyűlt össze meghallgatni a különös felállású DP-t.
Szeretnék én 71 évesen így kinézni, és így dalolni, mint IAN GILLAN! Aki zenekarának 3/5-ét pihenni hagyva, a billentyűs Don Airey-vel és zenekarával turnézik – na és egy szimfonikus nagyzenekarral. Ennek nyilván így van értelme, ha csak egy rockbandával adna elő DP-dalokat, elég visszás lenne, és némileg értetlenkednénk rajta. Az évtizedes slágerek így viszont új hangszerelésben, új köntösben mutatkozhattak meg, és az újraértelmezések elég izgalmasra sikeredtek, egyik sem táncolt pengeélen a giccs felé tendálva. Sőt, bizonyos dalokról ebben a zenei közegben derült ki egy-két alapvonás, hogyan és miből is építkezett a hard rock formáció annak idején.
Igazság szerint annyi minden történt egy-egy szám alatt a színpadon és zenei értelemben is, hogy igazi kihívás ez a krónikásnak, ha mindent számba szeretne venni. Az előadott dalok listáját itt találjátok, én most csak pár dolgot emelnék ki belőle élményszerűen.
Gillan teret ad másoknak is
A koncert előtt elgondolkodtam, vajon egy 50 éve reflektorfényben fürdő rocksztár, egy ikon milyen fellépőruhában áll ki elénk 71 évesen: öltönyben, ingben stb.? Gillan azonban egy egyszerű kék pólóban érkezett, amin egy ironikus kollázsban egy ember-ananász fej sasolt fekete napszemüvegben. És hogy hogyan énekelt? Nagyszerűen, érzelemmel telien, odaadóan. S bár végig ő volt a központban, egyáltalán nem fukarkodott a fénybe állítani zenésztársait, jó párszor eltűnt a kulisszák mögött, vagy csak helyet foglalt a számára odatett bárszéken.
Don Airey, aki egy Charles Bronsonba oltott Martin Freeman arcvonásaival rendelkezik, többször improvizálhatott, szólózhatott, ahogy mindhárom rockzenésztársa (a dobos srác egy plexikalickában ült a szerkójával, nyilván, nehogy elnyomja a nagyzenekari szólamokat) is kapott lehetőséget a külön bemutatkozásra, és hát kanyi hiba sem esett egyik alkalommal sem. Még a nagyzenekart vezénylő Stephen Bentley-Klein is trombitát vagy hegedűt ragadott nem egyszer, s akár hegedű-gitár párbajba keveredett az eltorzult Lars Ulrich-képű, taréjos, fiatal gitárossal, vagy éppen a budapesti alkalom tiszteletére Brahmset idézett.
Nyilván örömmel hallgattam a Strange Kind of Womant, vagy a Razzle Dazzle-t, az imprókkal szabdalt Lazyt, Gillan nagyot énekelt a When a Blind Man Criesban éppúgy, ahogy a dél-amerikai népdalt is szívvel-lélekkel tolta, de igazából a Perfect Strangerstől szabadultak el az indulatok, onnantól az est végéig, a színpadról dedikálásig (az állóhelyet nem biztosító koncerten addigra már azért a színpad elé gyűlt a lelkes publikum egy része), a Smoke on the Wateren és a szintén különféle rock- és nagyzenekari komponensekkel (Beethoven: Örömóda) teletűzdelt Hushon át Black Nightig felfokozott hangulat uralkodott, a tökéletesség érzetét keltve.
Annak idején búsongtam, hogy 2013 nyarán nem jutottam le a FEZEN-re, vagy fél évvel később az Arénába Deep Purple-koncertre, de most hiánytalanul megvolt a DP-érzés, és nem kicsi extrával.
IAN GILLAN SINGS DEEP PURPLE
Ian Gillan & Don Airey Band & Art Anzix Philharmonic Orchestra (karmester: Stephen Bentley-Klein) (GB)
Papa Le Gál (GB)
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2016. november 8.
Belépőjegy ára: 11 000–28 000 Ft
