„Taplóság – méltatlankodott egy barátom –, Limából idejön egy, a minap 5. lemezével jelentkező undergroundszerte ismert és megbecsült zenekar, erre belökik kezdőbandának és kapnak fél órát, miközben két magyar banda szinte teljes műsoridőben játszik utánuk. Hát micsoda magyar vendégszeretet ez?” Nem különleges jelenség ez, sőt, teljesen elfogadott, és hát lássuk be, a két magyar zenekar sem akárki, jelentős rajongótáborral rendelkeznek, ráadásul 2007. június 3-án, amikor a Trouble még Eric Wagnerrel az élen, először lépett föl itthon az A38-on, az eléjük szervezett nem kis számú előbandák között is ott volt már a Stereochrist és a Wall of Sleep. Mondjuk, az én álmaim koncertjén sem szerepelt volna a két honi doomster zenekar, hanem a dél-amerikaiakat hosszabb játékidő után közvetlenül a Trouble követte volna, mivelhogy, ha szeretném, a hazaiakat máskor is meg tudom nézni. De ez pusztán csak a kényelmi faktor miatt van így, a koncertjeiket hallgatva egyáltalán nem kedvetlenedtem el, mindkettő erős és dinamikus produkcióval állt elő, nagy közönségérdeklődéstől kísérve.
Kellemes meglepetés volt azonban, hogy már a REINO ERMITAÑO 19.20-as kezdésekor is jócskán álltunk a színpad előtt, sőt a nézőszám szép lassan, de biztosan kúszott fölfelé. Nem vallottunk tehát szégyent. A figyelemre pedig igencsak rászolgált a perui kvartett, akik láthatóan ős-Black Sabbath-diétán nevelkedtek (melyik fémzenehívő nem, igaz?), félórás programjuk alatt igen intenzív sabbatológiai előadában lehetett részünk, időnként kikacsintva a space rock irányába, ami komponens jót is tett a muzikalitásuknak. Tania Duarte ugyan nem Ozzy-hasonmás, a többiek viszont kb. pont úgy néznek ki, mint példaképeik a ’70-es évek elején. Az énekesnő a csigataposója révén sem lett óriás, de farmermellényével, felvarróival, csigagöndörségű zilált hajkoronájával, ha visszafogott is, de jó frontnőnek bizonyult. Kár, hogy a mikijét időnként titkosították, vagy rosszul keverték, mert nem egyszer mintha fátyol mögül érkezett volna a hangja. Szimpatikus csapat volt, a sopánkodó barátom be is vásárolt náluk vinylből rendesen a koncertet követően. (Megjegyezendő: a Trouble érthetetlen módon két csapnivaló pólón kívül semmivel nem készült…) Én még szívesen elhallgattam volna őket.
Következett a STEREOCHRIST, akiknek a zeneéjét a legjobban bírom a Mood-örökös bandák közül, főleg az első két lemezüket komálom. Most az első album, a Dead River Blues évtizedes jubileuma köré kerítették a bulit. Amit Felföldi Péter énekelt föl anno, ahogy a harmadik lemezt is, ám most mégis a második album énekesével adták elő – legalábbis én őt láttam a koncert azon részében, amikor figyelemmel követtem őket. De hát Makó Dávid orgánumát is nagyon csípem. Érdekes volt még számomra, mennyire máshogy, más felfogásban, színesebben játszik ebben a felállásban a vasárnap, a Dread Sovereign előtt föllépő Magma Rise-ban is gitározó páros, Hegyi Kolos és Herczeg László. Én ennek csak örültem. Azt a pár számot, amit végigfüleltem, nagyon élveztem, s engem Dávid furcsa, tekergő mozgása sem zavart, mint körülöttem, a megjegyzésekből leszűrve, másokat.
A Füleki Sándor gitáros fémjelezte WALL OF SLEEP igazán csak az első két lemezével tudott maga mellé állítani, azt követően lanyhult irántuk az érdeklődésem. A frissen megjelent albumuk (No Quarter Given), aminek bemutatójaként illették e föllépésüket, pedig egyenesen taszít, ez a fajta lagymatag rockzene nem kelti föl az érdeklődésem. Ugyanakkor a Stardrive-ban megismert Cselényi Csaba énekessel kiálló kvintett (milyen hangulatos is a két albumuk, különösen az első!) a koncerten rám cáfolt, nagyon is pirítottak, kifejezetten jól tolták a doombluest, még ha nagyon is kihallottam belőle az elődöket, példaképeket – akár a Trouble-t is. Különös, de sokkal tovább marasztaltak bent a terembe, mint a Stereochrist. A közönség is hatalmas örömködést csapott. Őszintén szólva jól esett látnom a két magyar banda teljesítménye elismerésének ilyen mérvű kimutatását. Megérdemlik.
Még akkor is, ha az est legjobban várt föllépőjéhez képest kismiskák voltak. Azon szerencsések közé tartozom, akik részesei voltak a TROUBLE korábbi két budapesti föllépésének is. A fenn említett, fantasztikus első után 2009. október 7-én adtak koncertet a Dieselben, a Pentagram előtt Kory Clarke-kal, ami szintén esszenciális volt. De mindenképp megemlítem a szeretett és nagyrabecsült Kyle Thomas 2007. november 8-i, az Alabama Thunderpussy frontembereként való hazai, emlékezetes szereplését is a szép emlékű Kultiplexben, ahol a carcassos Bill Steer vezette Firebird volt az előzenekar! A felé irányuló imádatom nem az Exhorderből eredeztethető, jóval inkább a Floodgate-hez kötődik. Aminek Penalty című albuma a Down NoLa-ja mellett a stílus alapműve. A Trouble, a zenéje pedig maga a zsigeri élvezet!
Nem kutakodtam a turné kapcsán a neten, nem túrtam föl setlistért az oldalakat, hiszen a körút címe eleve nem árul zsákbamacskát: az első lemez számai hangsúlyosan jelen lesznek az estén, s valószínűsíthető, hogy a The Distortion Field című, legutóbbi, már Kyle-lal készült albumról is szemezgetnek, a többi meg szintén sláger! A „számsor” kielemzését másra bízom, mivel a következtetések amúgy is találgatások inkább, mi miért maradt ki stb. De az én fülem és szívem csak örül, mikor Eric Wagner két olyan lemezt hozott össze két olyan bandával az idén, mint a Blackfinger debütje, illetve a korábbi Trouble-muzsikusokból összeállt The Skull For Those Which Are Asleepje. A Blackfingert januári megjelenése óta rendszeresen pörgetem, de a friss The Skull-album is folyton a lejátszóba kéredzkedik.
Vissza a koncertre. Ami nálam lesöpörhetetlenül az év koncertje lesz – szegény Crucified Barbaráék, nekik csak a dobogó második foka jut így… Az első hangtól kezdve, mikor 22.35-kor megpengették, az utolsóig (éjfél) tökéletes volt a produkció. Ezen még Rick Wartell gitárjának koncert eleji rendetlenkedése, s gyors cseréje sem tudott makulát ejteni. A Wartell–Franklin gitárpáros egyszerűen olyan kimagasló dalokat tudhat magáénak, hogy azt csak utánozni lehet, lásd előzenekarok, de utolérni, fölülmúlni lehetetlen. S ehhez járult hozzá Kyle Thomas zseniális hangja és előadói, frontemberi képessége. Kyle lefogyott, megnövesztette a haját, ami azért nem takarja a tonzúrát a feje búbján, szakállal ékesítette arcát – és hát maga volt a megtestesült jó kedély és mókamester! Még most is könnyet csal a szemembe a röhögés, amikor visszaemlékezem a főműsort záró, egyedi módon megidézett Black Sabbath-klasszikusra, a Supernautra előadott táncmozgására, de az egész este alatt keblére vonta a közönséget, kommunikált, mindeközben úgy repesztett a hangja, hogy öröm és döbbenet volt hallgatni! És igen, a közönség, a kb. 400-as tömeg egy emberként veszett meg az első perctől fogva, éltette, szeretetéről biztosította a bandát. Hatalmas hangulat volt – ámbár ez a közhelyes kifejezés csak karcolja a valódi ottlét gyönyörűségét.
Kyle maga is Trouble-rajongóként utalt önmagára, az igazi hobóként kinéző, rendezői jobbon termetessége ellenére szinte megbúvó Ron Hultz bőgősre és a doboknál ülő fiatal, fejkendős Mark Lirára – de a színpadi territórium beosztása is erősen kihangsúlyozta, hogy Rick és Bruce a két legenda, maguk a Trouble. S valóban, minden tapsot megérdemeltek tegnap este is!
A Black Sabbath 40 éve elvetett magjai kontinenseket átszelően termékeny talajra hullottak, Dél- és Észak-Amerika, valamint Kelet-Közép-Európa földjén is remek zenék sarjadnak belőlük a mai napig – igen, „Pannónia is ontja a szép dalokat” –, még ha a szelek városából származó utód tudott is a legeredetibb, újabb generációkat ösztönző saját zenei világot teremteni. Ez az este fényesen bizonyította ezt.
„PSALM 9” 30TH ANNIVERSARY TOUR 2014
Trouble (US), Wall of Sleep, Stereochrist, Reino Ermitaño (PE)
Budapest, Dürer-kert, 2014. november 13.
Belépőjegy ára: 3800/4500 Ft
Számsor: The Tempter, Assassin, Psalm 9, Bastards Will Pay, Endtime, Revelation (Life or Death), When the Sky Comes Down, Flowers, Wickedness of Man, Paranoia Conspiracy, Hunters of Doom, At the End of my Daze, Supernaut (Black Sabbath-feldolgozás). Ráadás: R.I.P., All Is Forgiven
