Szösszenetek fémzenéről

Címkék

2013 lista (1) 2014 lista (1) 2015 lista (1) 2016 lista (1) 2017 lista (1) 2018 lista (1) Abnormality (1) Abysmal Grief (2) Acid King (1) Adimiron (1) Aeternam (1) Agalloch (1) Agathocles (1) Age of Agony (3) Age of Nemesis (2) Agnostic Front (1) Ahriman (1) Airbourne (1) Alestorm (1) Alex Skolnick Trio (1) Alice Cooper (2) Amon Amarth (1) Amorphis (4) Animals As Leaders (1) Anna and the Barbies (1) Anneke van Giersbergen (2) Annihilator (3) Antal Nimród (1) Antediluvian (1) Anthrax (5) Apey and the Pea (2) Archaic (2) Archer (1) Arch Enemy (2) Arkona (1) Armada (1) Armored Saint (1) Asphalt Horsemen (2) At The Gates (1) Autopilot. (1) Avatarium (1) Barb Wire Dolls (1) Baron Mantis (1) Battle Beast (1) Beastö Blancö (1) Begotten Silence (1) Behold... the Arctopus (1) Beneath (1) Bermuda RockbanD (1) Beyond Fear (1) Bikini (1) Bilocate (1) Black Cobra (1) black metal (1) Black Stone Cherry (1) Black Tusk (1) Blind Myself (2) Bloody Juice (1) Blues Pills (2) Body Count (1) Borknagar (2) Borlai Gergő (1) Bornholm (1) Borrowed Time (1) Brume (1) Bullet (1) Burning Full Throttle (1) Byla (1) Cadaver Mutilator (1) Cannibal Corpse (1) Carpathian Forest (1) Castle (2) Cattle Decapitation (1) Cavalera (1) Chapel (1) Child Abuse (1) Child Bite (1) Christian Epidemic (1) Chronosphere (1) Clitgore (1) Colin Marston (1) ConansFirstDate (1) Corrodal (1) Crazy Lixx (1) Crew From Hell (1) Crossholder (1) Crowbar (2) Crown (1) Crucified Barbara (1) Csihar Attila (1) Dagoba (2) Dead Congregation (1) Dead Lord (2) Dead Quiet (1) Death Angel (2) death metal (2) Decrepit Birth (1) Deep Purple (1) Dehumanized (1) Dehydrated (1) Demonical (1) Der Weg Einer Freiheit (1) Desecrator (1) Destruction (1) Devin Townsend (1) Dew-Scented (1) Diabolical (1) Din Brad (1) Dog Eat Dog (1) Dorothy (1) Down (1) Dr. Gore (1) Dread Sovereign (1) Drow (2) Drünken Bastards (1) DTA Death (1) Dunkelheit (1) Dust Bolt (1) Dying Breed (1) Dying Wish (1) Dysrhythmia (2) E-Force (1) Echobrain (1) Ecuador (1) Effrontery (2) Embatheria (1) Embryo (1) Emptiness (1) Eradication (2) Ereb Altor (1) European Mantra (2) Evil Invaders (2) Exhumed (1) Exodus (1) Extreme Attack (1) Fall (1) Fanatic Attack (1) Fest (1) Finntroll (1) Fit For An Autopsy (1) Flotsam & Jetsam (1) Fostartály (1) Fuck The Facts (1) Gingerpig (1) Goatwhore (1) Gore Thrower (1) Gorguts (2) GrandExit (1) Gravecrusher (2) Grave Miasma (1) Grave Pleasures (1) Greenleaf (1) Grimegod (1) Gutted (5) Gyász (1) Gyilkos (1) Hajnali Sándor (1) Hamferd (1) Hammerfall (1) Harlott (1) Hate (1) HAW (1) Headbengs (1) Head For A Sun (1) Head for the Sun (1) Helsótt (1) Hétköznapi Csalódások (1) Hexvessel (1) High on Fire (1) Hot Beaver (1) Human Error (1) Hypnos (1) Hypocrites Breed (1) I. (1) Ian Gillan (1) Ice-T (1) Iced Earth (1) Implore (1) Indricothre (1) Inferno (1) Intervals (1) In Vain (1) Iron Maiden (1) I am Morbid (1) Jack (2) Jarboe (1) jesus Chrüsler Supercar (1) Jex Thoth (1) Jinjer (3) Johnny in the Jungle (1) John Garcia (1) Jónás Tamás (1) Jucifer (1) Judas Preist (1) Judas Priest (1) Jungle Rot (1) K3 (1) Kállai János (1) Kamchatka (2) Kampfar (1) Karma To Burn (3) Karst (1) Ketzer (1) Kevin Hufnagel (1) Kill (1) Kill with hate (1) Kill with Hate (1) Kobra and the Lotus (1) Krallice (1) Krampüs (1) Kreator (2) Kvelertak (2) Kylfingar (1) Kyuss (1) Lamb of God (1) Lepra (2) Limb For A Limb (1) Lividity (1) Lizzies (1) Lord Dying (2) Lower Than Zero (1) Lucifer (1) Lukács Peta (2) Macabre (1) Maggot Heart (1) Magma Rise (5) Makó Dávid (1) Maledeiction (1) Malediction (1) Malignancy (1) Man.Machine.Industry (1) Manegarm (1) Manilla Road (1) Manowar (1) Marissa Nadler (1) Maryland Deathfest (1) Mayhem (2) Megadeth (1) Melt Banana (1) Merrimack (1) Metal (1) Metallica (3) MetalWar (1) Mgla (1) Misery Index (2) Mood (1) Moonsorrow (1) Moonspell (2) Mörbid Carnage (3) Morhord (1) Mortillery (1) mosh (1) Mpire of Evil (1) Művészetek Palotája (1) Mystery Gang (1) Nadir (3) Nailed to Obscurity (1) Naked Truckers (1) Necrophagia (1) Necrosodomy (1) Necros Christos (1) Negura Bunget (2) Nervosa (2) Newsted (1) New Keepers of the Water Towers (1) Niflheim fesztivál (1) Night Viper (2) Nile (1) Nita Strauss (1) Noctis (1) Northern Plague (1) Nova Prospect (1) NWOBHM (1) Nyos (1) Oaken (1) Obituary (3) Obscura (2) Orphaned Land (2) Overkill (3) Ozone Mama (1) Óz a csodák csodája (1) P. Emerson Williams (1) Paediatrician (1) Papa Le Gál (1) Paradise Lost (2) Perihelion (3) Periphery (1) Philip H. Anselmo (1) Philm (1) Pillorian (1) Planet of Zeus (2) Plini (1) Poem (1) Possessed (1) Powertrip (1) Power Theory (1) Primordial (2) Prong (1) Psycho Mutants (1) Psycroptic (1) Purulent Rites (1) Raven (1) Red Fang (1) Red Hot Chili Peppers (1) Reino Ermitano (1) River of Lust (2) rockabilly (1) Rockmaraton (2) rock and roll (2) Ross The Boss (1) Rotten Sound (1) Rotting Christ (1) Rrelics of Humanity (1) S. D. I. (1) Sadictic Intent (1) Saille (1) Saint Vitus (1) Sanctuary (1) Satarial (2) Saturnine (1) Sauron (1) Saxon (1) Screamer (1) Sear Bliss (1) Sepultura (5) Serpent (1) Sete Star Sept (1) Shade Empire (1) Shining (3) Shredhead (1) Siberian Meat Grinder (2) Sin of God (1) Skeletonwitch (2) Skruta (1) Skull Fist (2) Skyforger (2) Slayer (3) Slogan (4) sludge (1) Sniffyction (1) Sodom (1) Soilwork (1) Solidity (1) Sólstafir (1) Sons of Morpheus (1) Soulfly (3) Soundfear (1) Special Providence (1) Speedwolf (1) speed metal (1) Spiders (1) Spiral Skies (1) Spirit Caravan (1) Steak Number Eight (1) Stepfather Fred (1) Stereochrist (1) Steve Vai (1) Stoned Jesus (1) stoner (1) Strenght of Will (1) String Theory (2) Stygian Shadows Productions (1) Subscribe (1) Suffocation (1) Suicidal Tendencies (2) Sunset (1) Superjoint Ritual (1) Survive (1) Svartidaudi (2) Svoid (4) Swallow the Sun (1) Symphony of Symbols (1) szubkultúra (1) Terrordome (1) Terry Bozzio (1) Testament (3) Texttures (1) The Adolescens (1) The Atomic Bitchwax (1) The Dead Daisies (2) The Devils Trade (1) The Generals (1) The Golden Grass (1) The Joystix (2) The Mis-Made (1) The Moon and the Nightspirit (2) The New Roses (1) The Raven Age (1) The Secret (1) The Shrine (1) The Skull (2) The Slayerking (1) The Socks (1) The Trousers (1) The Vintage Caravan (1) The Wounded Kings (1) thrash (3) thrash metal (2) Threshold (1) Through the Never (1) Thundermother (1) Tiebreaker (1) Tim Ripper Owens (1) Tófalvy Tamás (1) Tormentor (2) Transhunter (1) Tribulation (1) Trillion (1) Trouble (1) Truckfighters (1) Turbo (1) Tyr (1) Tyrant Goatgaldrakona (1) Uganga (1) underground (1) Vader (1) Vampire (1) Varg (1) Vendetta Inc. (1) Victims (1) Violator (1) VoiVod (3) Vulgar Display of Cover (1) Vuur (1) Wackor (2) Wall of Sleep (2) Warbeast (1) Watch My Dying (2) With (1) Wolfheart (1) Wreckmeister Harmonies (1) Yawning Man (1) Year of the Goat (1) Címkefelhő

Szögelnek, dallamkodnak meg rockandrollkodnak (Overkill, Destruction, Flotsam & Jetsam a BNMC-ban)

2019.03.12. 07:40 HORNER

A Nagy Egyesített Thrash Elmélet (Grand Unification Thrash Theory, GUTT) szerint nincs jobb hétkezdet egy hétfői thrash bulinál. Magam is híve lennék ennek az elképzelésnek és a gyakorlatba is megpróbálom átültetni, hiszen ilyenkor elvileg sokkal fittebben tevékenykedik az ember egész héten át. Ám a kivitelezés egy jó 5 órás kísérletsorozat alatt produkál néhány meglepetést. Például a „jaj, de fáj már a derekam”, „úgy leülnék”, vagy az „elzsibbadt a bal lábam” és a „hogy fogok így holnap felkelni” gondolat-felkiáltások mellett a leggyakoribb a „jesszuspepi, hogy bírják ezek az alakok odafönn a színpadon szuflával és kondival, pedig vagy 10-15-20 évvel idősebbek nálam” sirám és a „de szeretnék 10-15-20 év múlva úgy kinézni, mint Blitz” sóhaj.

overkill_plakat_528673ibb79424_n.jpg

Nem volt ez másképp a tegnapi koncerten sem, ami egy nagyon okosan összerakott csomag volt, ám ha hinnék az összeesküvés-elméletekben, vagy nem lenne évtizedes előélete az overkilles Killfesteknek, akkor azt mondanám, hajszálra lemásolták a december elején nálunk megfordult MTV Headbanger’s Ball Tour mintázatát: amerikai nagyágyú, német nagyágyú, amerikai veterán, görög feltörekvő. Ám lehet, mindössze arról van szó, a thrashtúrák is a fraktálok módjára formálódnak a turnémenedzserek agyában.

Ha viszont elfogadom a fenti tételt, akkor az ausztrál Meshiaaknak esélye sem volt valójában elindulni a turnén. Amit végtelenül sajnálok, mert a John Dette által feldobolt debütalbumuk (Allianece of Thieves) valami egészen fenomenális lett, s őket vártam (volna) a legjobban a Flotsam & Jetsam mellett ezen az estén.

Jó-jó, az Overkillt is, de őket mostanság gyakran láttam, oly annyira, hogy a tavalyi rockmaratonos fesztiválfellépésüket skipeltem is, hogy lélegzethez jussak a dömpingjükben. Ami meg a Destructiont illeti (2011-ben éppen így, párban láttam őket az Overkill-lel, az akkori Killfesten, a PeCsában), a múltkorinál jóval nyitottabban álltam hozzájuk, azaz nem mentem ki a büfébe (a BNMC erre nem ad lehetőséget, kinn meg kurva nagy fagy volt…), és végighallgattam az old school műsorukat, ám a 8 éve leírt érzékelésemben azóta sem változott semmi.

Nos, legalább nem a Suicidal Angels jött megint, gondoltam a görög CHRONOSPHERE kapcsán, ám a fél hétkor nyitó thrash négyes énekes-gitárosának testén így is helyet kapott póló formájában a honfitárs brigád. Ennek ellenére sokkal jobb benyomást tettek rám náluk, és a legutóbbi lemezük alapján formált prekoncepcióimat is lerugdosták a képzeletem színpadáról, ugyanis jók voltak. Nem pusztítóan, de fiatalosan, szikáran. Hála égnek ők nem álltak be az epigon thrashelők táborába (mint az ezzel nagy népszerűségre szert tevő Suicidal Angels), inkább saját utat járnak (mégha ez szerintem perspektívátlan is amúgy). Szögelnek, dallamkodnak meg rockendrollkodnak is. (Már másodjára jártak nálunk, ahogy megtudtuk, igaz az első fellépésük kissé titkosítva volt 2015-ben a csepeli Route 66-ben, a svájci Battalion társaságában.) Nagy elánnal, vigyorian, kiéhezve a sikerre, ráadásul már van 3 lemezük. Lelkesedésük némileg magával ragadott, így a fél órás műsorukat záró thrashesített Ace of Spadesre nem lehetett nem zúzni. Bemelegítő körök letudva.

Már most azt mondani, hogy az év végi listámon ott figyel a The End of Chaos, talán elhamarkodottság, de vállalom. A FLOTSAM AND JETSAM valami irtózatosan jó lemezt tett le az asztalra januárban – számomra az életművük egyetlen ékkövét (az első két lemezük erősen túlértékelt volt egykor is, a mából visszanézve is, a közbeesők meg inkább felejtősek…) -, azóta párban pörög nálam az Overkillével. Megunhatatlan, izgalmas, azt sem bántam, sőt szorgalmaztam volna, ha az egészet eltolják az este. Sajna nem, de azért így sem volt rossz.

end_of_chaos_cover-678x381.jpg

Pedig rendesen megijedtem, amikor a kezdéskor Eric A. K. beesett a színpadra – szó szerint. Na, gondoltam, egy megittasult énekes, mi lesz itt. De nem kellett aggódnom, az albumot is nyitó Prisoner of Time-mal kezdtek, és Eric az első hangoktól albumminőségben brillírozott, míg ellenben a hangzással akadtak gondok, Steve Conley gitárja valahogy háttérbe szorult, bezzeg Michael Gilberté dörgött, mint egy ágyú. Zsebre tettek rögtön, noha végülis csak 3 új szám (l. még Demolition Man, Prepare for the Chaos) fért a programjukba, de ha odafigyelnek – ez a turné 4. állomása volt, némi tapasztalat már összegyűlhetett –, talán belátják, kár erőltetni a Doomsday vagy a No Place for Disgrace dalait, nem annyira ütősek, és ismertek sem, hogy beindítsák a népeket, míg az új lemez számai igen! Azért az Iron Maiden című dal eljátszásáért piros pont jár.

flotsamandjetsamsept2018promo_638.jpg

Nyilván nem lehet elmenni szó nélkül a dobok mögött helyet foglaló Ken Mary teljesítménye mellett, de a többiek is kitettek magukért, mozgásilag, színpadképileg, na és szólók terén is. Eric nem egy szószátyár típus, de míg így énekel, kit izgat a konferálás minimalista kivitelezése. Győzelem volt ez számukra, hiszen, míg 11 éve az Avalon klubban 20-30 magyar rajongó figyelte őket, 2 éve a Showbarlangban is alig száz, addig most ezernél is több thrash-fan követte őket a fülével.

Nekem csak a végalakzat volt furi egy kicsit, ennél ütősebben kellett volna lezárni a koncertet, ez inkább csak úgy véget ért, jó lett volna még egy zúzós új szám ráadásnak.

Hátrább húzódtam, legyen hely a teuton thrashereknek. Akik, mit ad isten, a sodomitákhoz hasonlóan, old school programmal kápráztatták el a híveiket, ment is a pörgés elől rendesen. A ’80-as évek dicsőségét éltették DESTRUCTION-ék a set kiválogatásakor, akik – a Sodomhoz hasonlóan – négytagúra bővültek, és hát az uccsó 30 évből nemigen lehet slágert kiemelni. Ez legjobban a záró egységnél volt feltűnő: az ultimatívnak szánt Thrash Till Death (a 2001-es The Antichrist lemezről) annyira semmitmondó plasztik, hogy a rákövetkező Bestial Invasion (l. Infernal Overkill, ’85) a maga ős brutális nyersességével még így is köröket vert rá.

Schmier mindent megtett, hogy szórakoztassa a közönséget, mikrofontól mikrofonig járt, a legjobb frontemberi címért bátran harcba szállhatott volna – de nincs szerencséje Blitz mellett. A filigrán Mike megcsappant sörényét rázva tette ugyanazt, amit az elmúlt 35 évben – aki szereti a tuka-tukás germán ős-thrasht, szava nem lehetett. Én csak szerettem, noha amikor megütötte a fülem a Release from Agony vagy a Mad Butcher, netán a Life Without Sence, azért próbáltam feltalálni magamban valami élvezetet, vagy nosztalgiát ’87-’89-ből, amikor odáig voltam értük, de nem ment. Mindazonáltal objektíve jó koncert volt, ami igazából levont az élvezeti értékéből, az a fantáziátlan klaffogó dobolás volt.

Függöny mögötti átszerelés, és 21.30-kor máris színpadra robbant, a szokás szerint, az OVERKILL. Nem is mással, mint a The Wings of War nyitójával, a Last Man Standinggel. És innentől nem volt megállás. Blitz fittebb, mint valaha, mintha még a hangja is jobb lenne a korábbinál – elsöprő volt az energiája. Neki is, és a bandának is, noha nem csináltak semmi különöset, csak azt a hatást keltették, hogy egy lávafolyam ömlik át rajtuk keresztül rád. Nem könnyű 35 év 20 nagylemezéből műsort összeállítani, de én a helyükben bátrabban nyúlnék a legújabbhoz, ami nagyon bejövős, kellemes hallgatnivaló. Szívesen is hallottam volna többet róla, nem csak 3-at.

overkill-the-wings-of-war.jpg

A zöld fényekkel most sem bántak csínján, de szerencsére a strobószkópok most nem vették el a látásomat, nem kellett vakon tapogatózni a koncert alatt. Az Elimination nekem mindig hatalmas élmény, de ha ki kell emelni személyes csúcspontot, akkor a Necroshine–Under One–Bastard Nation hármast kockáztatnám meg, mivel ez a trió el is ütött az amúgy punkos beállású koncert egészétől. Nyilván a Rotten To The Core is nagyot szólt a koncert végén. Azaz majdnem végén, mert a ráadásblokkot én már nem vártam meg, Fuck You így meg úgy – az idei Overkill-élményem már a tarsolyban volt.

KILLFEST TOUR 2019
Overkill (US), Destruction (D), Flotsam & Jetsam (US), Chronosphere (GR)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2019. március 11.,
Belépőjegy ára: 5900/6900/7900 Ft

Címkék: Overkill Destruction Flotsam & Jetsam Chronosphere

Mészárlás a romkocsma negyedben (WackoR a Szimplakertben)

2019.02.24. 06:15 HORNER

Nemzetközi sikereket itthon is el lehet már érni – a 23 éves WACKORnak tegnap este messzemenőkig sikerült a 17 éves Szimplakertben. A teremben jelenlévők 2/3-a ugyanis külföldi szórakozni vágyó volt, vagy 15 nemzetből. Így aztán Miki odatette magát és angolul konferált nagyon bohókásan, míg Küki fordított (redukált) magyarra az elől álló kb. 30 fős törzsrajongó natívnak – persze vicceltek a fiúk. Csak a zenélést vették komolyan a rendelkezésükre álló másfél órában.

0002175078_10.jpg

Oly annyira, hogy Miki például bár influenzával küszködött, a teljesítményén ez nem érződött, talán csak az üvöltéseket spórolta le kényszerűségből. SlayerCsabi gyakorlatilag törzset alapíthatna, úgy dobolt, hogy Lombardo is elismerően csettintene, Küki pedig a maga két négyzetméterén széttombolta magát, és időnként oldalról pár szalmakrumplit is magához vett – ha már Miki minden szám után leállásra késztette a csapatot, mivel innia kellett, a betegség miatti kiszáradás okán.

Ennyi belefért, a dalaik, mit sem kopva az idők alatt, jócskán dinamikusak, sodorták az embert – táncra kapott itt olasz, portugál, orosz egyként, lányként-fiúként. Én téli nagykabátban bangeltem, míg a lánykák közül nem egy már csak a felsőjében izgett-mozgott. „Mi vagyunk a város legjólfésültebb metálosai” – támadt be Küki; „Mi a fasz van?!” – kontrázott SlayerCsabi; „Thanks. Welcome” – huhogta Miki, akit, ugye, elvitt az Ørdøg.

A többiek egyéb zenei elfoglaltságáról nem tudok, csak az látszik, hogy a gyúrást nem hagyták abba – és hogy nagyon együtt van a trió (banyek, 1996 óta!), mégha, ahogy Miki megjegyezte, 2011 óta nem is írtak új dalokat (azok meg a Dramatically Different című, 3. lemezen megjelentek 2013-ban. (Hahó, srácok, ideje lenne egy 4.-nek, nemde?! Mégha takarékon is működik a zenekar, a művészetnek nem kéne gátat szabni, én vevő lennék rá.)

52537813_2160683417311395_687755896247287808_n.jpg

Igazi bestof dalcsokor, Wackor-esszencia került terítékre ezen a metálkodás tekintetében nem mindennapi helyszínen, a belvárosban, a romkocsma negyed origójában (ha a Kék Lyukban lett volna, valszeg 12-en lettünk volna, és még fizetünk is érte, hazafelé meg lefagyunk…). Mondanom sem kell, a JOE-val zártak, ami előtt SlayerCsabi szokásához híven kis prológot rögtönzött: tehát, lehet abbahagyni a buziskodást, a tökösök jöjjenek előre és bestiálisan mészárolják le egymást az „Electric Fire” harsogása közben.

Amikor aztán már azt hitted, vége, még elsütöttek egy spagetti western-tréfát, majd 22 órakor az Always look on the bright side of life-fal búcsúztak.

Hatalmas éltetés közepedte.

SZIMPLAROCKS-estsorozat
WackoR
Budapest, Szimplakert, 2019. február 23.

Címkék: Wackor

A Kyuss még mindig él (John Garcia az A38-on)

2019.02.04. 06:30 HORNER

Az egykori Kyuss-tagok, ha nem is sűrűn, de azért csak megfordulnak kis hazánkban. Josh Homme a Queens of the Stone Age élén 2013-ban a VOLT-on, 2014-ben a Sziget fesztiválon, tavaly nyáron pedig a Budapest Parkban tette tiszteletét a magyar rajongók előtt. (Teszem is hozzá: részemről érdektelen, amit ott nyújt.) Brant Björk 2006-ban (Marco Polo Club), 2007-ben (Kultiplex), majd 2017-ben (A38) játszott nálunk. Hab a tortán, hogy a Kyuss Lives! fellépései sem kerülték el fővárosunkat, az első 2011-ben produkált durván telt házat a PeCsában (John Garcia, Nick Oliveri és Brant Björk oldalán Bruno Fevery gitározott), a második eljövetelre 2012-ben került sor a Barba Negra Music Clubban (itt Billy Cordell basszusozott az időközben kiszállt Nick posztján).

garcia_banda.jpg

John Garcia nem feledkezett meg a magyar érdeklődés hőfokáról: új bandájával is erre vette a kanyart. Ám az előzetesen meghirdetett tavaly októberi időpontot lefújták, és átpakolták idén február elejére. Ami abból a szempontból nem is baj, hogy egyfelől hatalmas dömping volt koncertügyileg az ősszel, másfelől a debütlemezük január 4-én látott napvilágot, így aktuálisabb nem is lehetett a fellépés.

Az Ehren Groban gitárossal, Mike Pygmie basszerral és Greg Saenz dobossal összehozott album egyáltalán nem rossz, hozza a „sivatagi hangulatot”, bár mondjuk a Kyuss 2–4. lemezéhez képest, ugye… De miért is kéne összevetni, eltelt negyed század, más idők, más felállás, jómagam is rengeteget változtam… A Kyuss, Slo Burn, az Unida, a Hermano, a Kyuss Live! – Vista Chino énekes frontemberének tulajdonképpen ez már a harmadik szólólemeze, mégha a zenekari név is belekerült a logóba a 2014-es és a 2017-es albumokat követően. Ugyanakkor a megjelenés kiváló apropó arra, hogy suba alatt Kyuss-dalokkal lehessen turnézni. Dehogy vetek rá követ!... A stoner pápára?... Nyilván nem fog Slo Burn-számokat a setlistbe illeszteni. Pedig…

Az est azzal kezdődött, hogy alaposan meglepett a DEAD QUIET. Az 5 éve alakult, 2 lemezes, vancouveri 5 fős, szemtelenül fiatal gárda bitang erős programot tolt a fülünkbe a hajón. A 2017-es Grand Rites albumba csak belehallgattam, nem is találtam rossznak, de most újra előveszem, mert baromira megfogtak a skacok plusz a szintis hölgy. Tág értelemben vett stonert nyomtak, nem kevés heavy és metál éllel, hol akár doomba hajolva, vagy éppen a ’70-es évek improvizatív színpadi jammelése felé. És bikán szóltak, a basszus hangja akár egy odvas fa A Gyűrűk Urából…. Az előadásmódjuk kifejezetten szimpatikus volt, kiéhezett farkasfalkára hajadzott, ahol a vezér, a fura frizurájú Kevin Keegan gitáros-énekes igencsak diktálta a tempót. Egy órás programjuk nekem teljes értékű koncertet ért.

garcia_dq.jpg

Fél tíz előtt pár perccel az „Aranyhorda” zenészei már a színpadon intróztak, aztán időben megjelent Garcia is, elegánsan, fekete ingben – nem tudtam eldönteni, a tartása, alkata ilyen vagy benn felejtette a vállfát… Mindenesetre az estre rányomta a bélyegét a visszafogottsága, ami valószínűsíthetően betegségre vezethető vissza, még a konfokat is átengedte az amúgy „Köszönöm szépen”-nel köszönő basszer Mike-nak. Ő csak kb. 2-szer szólalt meg mindössze, egyik alkalommal bemutatva a zenészeket. Az énekhangot azonban hozta, mégha az arca egész végig szenvedésről, erőfeszítésről, nem szenvedélyről árulkodott. Ha így van, még inkább méltánylandó a teljesítmény, amit nyújtott: az új lemez dalait és egy zúzós Kyuss-bestofot, ahogy arra számítani is lehetett.

Okosan, arányosan állították össze a műsort, szépen vegyítve a két korszak dalait, a laza telt ház (3/4-ed ház) pedig hálás volt ezért. No meg a sok-sok elszállásért, szólóért – még a basszer… a gitárja is betorzult –, ami azért, valljuk be, időt adott Garcia hangjának a regenerálódásra, szóval nem volt véletlen – fél óra játék után, a bemutatást követően, le is ment pár percre a színpadról. Hogy aztán újabb fél órára visszajöjjön, majd ismét, a ráadás 30 percére.

garcia_lemezborito.jpg

Most azon kívül, hogy élőben, jó karcosan megszólaltatva hallhattam a Hurricane-t, az El Rodeót, a One Inch Mant, vagy a Green Machine-t, külön öröm volt számomra a ritmusszekció játékát figyelni. Nagyon vastag és húzós volt végig, és mintha a gitárosnak, aki amúgy tehetségesnek bizonyult, ha nem is színpadi figurának, szerintem néha „kapaszkodnia” is kellett.

Nincs más hátra, mint Garciának jó egészséget, mielőbbi gyógyulást kívánni – s hamaros visszatérést majd egy újabb klubkoncert erejéig.

Lábjegyzet: ha javasolhatnám a koncertszervező ügynökségeknek: Nick Oliveri Mondo Generatorát és a két Scott Reeder (az ex-Kyuss-basszer és a Fu Manchu-dobos) közös zenekarát, a Sun and Sail Clubot is szívesen látnám egy budapesti fellépés alkalmával.

John Garcia & The Band of Gold (US), Dead Quiet (CAN)
Budapest, A38, 2019. február 3.
Belépőjegy ára: 4900/5900 Ft

garcia_koncertplakat.jpg

Címkék: John Garcia Kyuss Dead Quiet

Az idő királynőjének urai (Amorphis a BNMC-ben)

2019.01.26. 08:30 HORNER

Gyilkos egy bulit nyomott tegnap este a finn hatosfogat. Mi sem jelzi ezt jobban, mint, hogy röpülni látszott az idő, az a 80-ra kikerekedő percszám csak úgy elillant. Totál felvillanyozódtam tőlük, pedig mikor elkezdték, már 4 óra ácsorgáson és 3 zenekaron túl voltunk.

Valójában baráti unszolásra keveredtem el erre a koncertre. Korábban úgy gondoltam, az év eleji Mood-est és a másnapi Tormentor-közönség- és Rattle Inc.-olvasótalálkozó épp elég lesz a hónapra, aztán február elején úgyis máris John Garcia fellépését élvezhetem. Bármennyire is kedvelem az Amorphist, mivel az utóbbi időben rendszeresen részt vettem a koncertjeiken, ezúttal nem volt bennem különös hajtóerő ismét megtekinteni őket, még a tetszetős legfrissebb albumuk okán sem. A turnétársak pedig egyáltalán nem vonzottak, s ennek különös nyomatékot adott, hogy meghallgatva mindhármuk január 11-én kiadott új anyagát (Soilwork: Verkligheten, Jinjer: Micro EP, Nailed To Obscurity: Black Frost), egyik sem nyerte el a tetszésemet, nem igazán kerültek közel hozzám.

A barátság azonban fontos dolog, ezért aztán péntek este, munkából jövet, már nyitáskor ott hószobroztam a klub bejáratánál, s reménykeltő nyitottsággal vártam, hogy az elkövetkező hat óra milyen zenei és vizuális élményekkel kecsegtet – az említett társas kapcsolat ápolásáról nem is beszélve.

Nos, a német NAILED TO OBSCURITYt magamban csak ravatal metalnak hívom, akik élőben mégiscsak sokkal jobbak voltak, mint holtukban lemezen. Szimpatikus fiatalemberek melodikus-melankolikus-melodramatikus zenével, melytől a progresszió sincs távol, ahogy az Amorphis-kötődés is nyilvánvaló (folk nélkül), de időnként elcsúsznak egészen a filmzenés elborultságokig. Hat számot játszottak, príma hangzással, nekem elég lett volna három is, de holtakról jót vagy semmit!

nto.jpg

Az ukrán JINJER viszont már a műsoruk elején leszakította a burám, ahogy megszólalt a djent-basszusgitár, növekedésnek indultak a hajhagymáim. Aztán megérkezett a mindig csodás… hangú és előadói képességekkel megáldott Tatjána, hogy igazán elkápráztasson minket.

Már többször láttam őket, ő mindig kimagasló volt a termete ellenére, de most az mutatkozott meg, hogy míg a fesztiválos fellépés "szétejti" a bandát, a klubos produkció bikaerőssé teszi. Nagyot durváztak és a közönség (addigra már full house (sic!) volt!) vette a lapot, a fehérbe öltözött, újabb tetkókkal ékesített énekes-hörgősnő kenyérre kente őket. Nekem persze kicsit sok ez így: djent, metalcore, hip-hop, tiszta ének, újabban jazz elemek hibridizációja, miközben, ha ezeket elhagynánk, akkor is nagyon korrekt death metal dübörögne. De bánja kánya, Jinjerék újra megvettek maguknak!

jinjer2.jpg

Hát igen, nos… khm… khm… a co-headliner svéd SOILWORK… ha diplomatikus akarok lenni, igen, akkor egy korrekt, végtelenül profi produkcióval szórakoztatta a nagyérdeműt 75 percen át. Sűrű, tömény, sokszólamú zenével, Vörös András-kinézetű dalospacsirta énekessel, aki vagy féldézsányi köpetet termelt ki magából aznap este. Ha viszont ejtem a diplomáciám (sic!), vagy mi, akkor azt mondom, és nem a 75 percnyi stroboszkópozás, fényvibráció miatt, hogy a ’90-es évekbeli dance floor diszkóvilág metalizációja került a deszkákra, s feszített engem keresztre általuk. (Ha még prosztóbb akarok lenni: ez számomra fos…) Szóval nem az én világom, egy pillanatra nem szólított magához, emlékezetes riffet nem hallottam. Én lecserélném a dobost, meneszteném a billentyűst, és előtérbe tenném a gitárokat, a lanyhulós zenét pedig játssza csak Björn Strid a The Night Flight Orchestrában!...

soilwork-press.jpg

És akkor! Hosszú várakozás után! 22.30-kor a feldíszített színpadon ismét a finn AMORPHIS hatosa! Az első hangoktól libabőr a ráadásokig. És igen, sok szám elhangzott a Queen of Time-ről (a lemez első fele, 6 szám), ahogy reméltük. És ismét voltak meglepi, régi számok is, de még milyenek!

The Bee, The Golden Elk, Sky is Mine, Sacrifice, Message in the Amber, Silver Bride, Bad Blood, Wrong Direction, Daughter of Hate, Heart of the Giant, Hopeless Days, Black Winter Day – Death of a King, House of Sleep.

amorphis.jpg

Ez egy igazi metálkoncert volt, klassz(ikus) metálzenével, a keménykedős puhapöcs zenekaroktól fényévnyi távolságra. Most jóval több volt a mozgás is a színpadon, mint korábban, nemcsak Tomi volt fáradhatatlan, de még a The Doors-pólós Esa is letörölhetetlen vigyorral mászkált a szólói között. A visszatért Olli-Pekka Laine, aki fejkendőjével hippisre vette a figurát (oké, Tomi gatyaszára is trapéz…), szintén kitett magért, kilométereket sétált le és föl.

Nagyok voltak a srácok, ahogy a zenéjük is elementáris megmozgató erővel bír. Legközelebb unszolásra semmi szükségem nem lesz.

Amorphis (FIN),
Soilwork (S), Jinjer (UA), Nailed To Obscurity (D)
Budapest, BNMC, 2019. január 25.
Belépőjegy ára: 6999/7999/8999/9999 Ft

amo_soil_koncertplakat.jpg

Címkék: Amorphis Soilwork Jinjer Nailed to Obscurity

Moodsday – a 25 éve alakult Mood évfordulós koncertje a Barba Negrában

2019.01.05. 08:00 HORNER

Most vagy soha – esetleg újabb 25 év múlva –, gondolhatták az egykori Mood tagjai, és belevágtak. Huszonöt évvel a megalakulás, 17 évvel a feloszlás után. Egy „bemelegítő” koncert Bécsben, a Doom Over Vienna fesztiválon november 9-én – „Doom fesztivál: kétszázan egy pincében” – kommentál Holdampf Gábor, majd a január 4-i nagykoncert. Még egyszer, utoljára, lezárásként. Nem újjáalakulásként. Ha esetleg beesik pár hónapon belül egynéhány fesztiválfelkérés… Akkor. Talán. Még koncert. De amúgy mindenkinek ott vannak a zenekarai. Sanyinak a Wall of Sleep és az AMD, Gábornak és Kolosnak a Magma Rise, Balázsnak az Asphalt Horsemen, Tamás pedig zeneileg inaktív.

mood1.jpg

(Fotó: Mood zenekar Facebook-oldala, Réti Zsolt)

A budapesti koncert bizonyíték volt rá, hogy a magyar sabbathistákra önállóan is kíváncsi kb. 550 ember – bő félház éltette a színpadon zenélő urakat. Összesen másfél órás előadásuk csakis elismerő és elégedett bólogatásra késztetett. Most komolyan, úgy éreztem magam, mint a játék kiskutya a kocsik hátsó ablakában, csak bólogattam és bólogattam…

Kezdjük máshol. Mondjuk, 1995-ben a Hammer Demonstráció II. válogatásánál. Amin ott figyelt a Stardrifter. Nem hiszem, hogy nagyon másképp lenne: a mostani koncerten többségében jelenlévő 40+-os apukák ezzel ismerték meg a zenekart, erre kapták föl a fejüket. Hát ez meg mi a sabbathúristen? Legélesebb Mood-koncertemlékem pedig a válogatáskazetta zenekarainak fellépése, ahogy a Mood a kisszínpadon játszik (hogy E-klub vagy Riff-Röff, már nem tudom).

Lett aztán 4 nagylemez. Nem voltak ugyanolyanok, mindenki választhatott kedvencet közülük. Nekem a Slow Down volt az a Burning Slow demo mellett, még pólóm is volt a kalászosban tanyázó kombájnnal. A Wombocosmic meg nagyon nem tetszett a megjelenésekor, ma már igen, de emlékszem, miért nem: hamisnak tartom rajta az éneket… A lényeg: mindig kíváncsi voltam, mit alkotnak a srácok. Oly annyira, hogy 2001 után is követem őket a mai napig, legyen Supernatural–Stereochrist, Wall of Sleep, Magma Rise, Asphalt Horsemen. Mindegyik (utód)zenekarnál ott figyel a Mood-örökség, így vagy úgy.

Tegnap este fél kilenckor kezdődött a doomsday–moodsday. Egy 12 perces kisfilmmel, amelyben a zenekar tagjait interjúvolják, miért is, hogyan és miként. Szóval a C. O. C. Blindja és a Down NoLája tehet mindenről, hogy anno Füleki és Holdampf urak belevágtak…

mood2.jpg

Háromnegyedkor aztán belecsaptak a zenei szettbe, majd mintegy 45 perc múlva röpke szünetet közbeiktatva újabb 25 percet muzsikáltak, a Burning Slow-val zárva a 70 perces főműsort, hogy az ovációra visszatérjenek még 3 szám erejéig, köztük a slágerré kikiáltott Glow Burn Screammel és a Sabbath Children of the Grave-jével.

Hogy milyen számok hangzottak el, mármint mire emlékszem még? Circles, Feed To Rise, Spiral Tomb, The Fourth Ride of Doomanoids (Sanyi mellényúlt, amit nagy nevetve úgy kommentált, hogy ezt mindig is meg akarták valósítani, mármint a rontást), Four Winds Are Blowing, The Engine Is Burning…

Ami az egésznek jelleget adott, az a lecsupaszított, eszköz- és díszlettelen színpadi kép (csak egy Mood-logós felirat a vásznon, némi színezéssel, füsttel), a pőre zene és a zenészek totál közvetlen emberi arca. Itt aztán nem volt sztárkodás, rockandroll-kivagyiság. Az AMD- (Füleki), Down- (Hegyi), illetve Saint Vitus-pólóban (Holdampf), farmernadrágban aprító jó kondiban lévő családapák a maguk „nyers”, mindennapi valójukban muzsikáltak. Mint egy osztálytalálkozón, ahogy Gábor (aki többször is lement a közönség első soraiba) már az elején megjegyezte. S ő volt az, aki megemlékezett két barátról, társról is, akik nem lehettek itt, egyikük, Vida Ferenc (LMS) elhunyt, másikuk, Király Balázs egykori basszer, föllelhetetlen.

Baromi jól szólt a hangcucc, Sanyi és Kolos szólói csodásan csilingeltek, de nekem az első pillanattól kezdve a Balázs keze alól feldöbörgő basszushangok voltak mellbevágóak és ezeken a vastag hangkötegindákon lendültem dalról dalra afféle doom-Tarzanként végig az estén.

Szívet melengető, kart lúdbőröztető, hátat borsóztató este volt. S míg mi bent a koncertteremben vigyorogtunk örömünkben, kint leesett a hó.

Mood
Budapest, Barba Negra Music Club, 2019. január 4.
Belépőjegy ára: 1999/2499/2999/3999 Ft

Címkék: Mood

2018 – apadatlan tűzerő

2018.12.25. 06:00 HORNER

2018 LEGTÖBBET HALLGATOTT ÉS LEGINKÁBB TETSZŐ LEMEZEI

1. Judas Priest (GB): Firepower (március 9.)

fk1_judas_priest_1000x1000.jpg
2. VoiVod (CAN): The Wake (szeptember 21.)
3. Deströyer 666 (AUS): Call of the Wild (EP február 23.)
4. Distillator/Space Chaser (NL/D): (split EP, május 25.)
5. Castle (US): Deal Thy Fate (október 19.)
6. Warrel Dane (US): Shadow Work (október 26.)
7. Marc Rizzo (US): Rotation (március 30.)
8. High on Fire (US): Electric Messiah (október 5.)

fk2_highonfire_1000x1000.jpg
9. Nita Strauss (US): Controlled Chaos (november 16.)
10. Lechery (S): We Are All Born Evil (január 19.)
11. Bullet (S): Dust to Gold (április 20.)
12. Nekromant (S): The Nekromant Lives (október 19.)
13. Obscura (D): Diluvium (július 13.)
14. Beyond Creation (CAN): Algorythm (október 12.)
15. Visigoth (US): Conqueror’s Oath (február 9.)
16. Beth Hart & Joe Bonamassa (US): Black Coffee (január 26.)
17. Michael Romeo (US): War of the Worlds pt. 1 (július 27.)
18. We Are Sentinels (Matthew Barlow–Jonah Weingarten) (US): s/t (július 6.)
19. Wall Of Sleep (H): The Road Through The Never (október 26.)

fk3_wos_42wos4n.png
20. Marissa Nadler (US): For My Crimes (szeptember 28.)

 

2018 HAZAI FANZINE-JEI

No Obligation #4 (január 20.)
Blast #4 (június 23.)
Deadly Illness #5 (július 27.)
No Obligation #5 (augusztus 31.)
Burning Sun #5 (szeptember 12.)
Tales of the Morbid Butchers #6 (november 17.)

 k2_1.jpg

 

2018 ZENEI TÉMÁJÚ KÖNYVEI

Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?
(Ford. Pritz Péter. Budapest, Trubadúr, 2018.)
Jon Wiederhorn: Ministry – Al Jourgensen elveszett evangéliuma
(Ford. Dudich Ákos. Budapest, Konkrét Könyvek, 2018.)

k1_1.jpg 

2018 LEGJOBB DALAI

1. Crystal Viper: Ítéletnap
(Ossian-tribute – Egyek vagyunk – a Hammerworld magazin No. 307. melléklete)
2. Gama Bomb: Kurt Russel
– a Speed Between the Lines című lemezről
3. Sex Riders: Hé, faszfej
– a Sex Riders című lemezről

 

2018 LEGEMLÉKEZETESEBB KONCERTJEI

1. Beastö Blancö (US) – Crazy Mama, június 24.

vic0378-fix2-copy-1024x682.jpg

(Fotó: Victor Chalfant, Beastö Blancö Facebook-oldal)


2. ArchaicTHRASH-MOSH CLUB, DRRPNC, április 7.
3. Voi Vod (CAN) – Dürer-kert, szeptember 15.
4. Sepultura (BRA) – Barba Negra Music Club, február 25.
5. TormentorDunaújváros, Szalki-sziget, ROCKMARATON, július 13.
6. Slayer (US) – Bécs, Stadthalle, november 23.
7. Armored Saint (US) – A38, november 8.
8. The Skull (US) – Dürer-kert, október 8.
9. Bullet (S) – Dürer-kert, május 21.
10. Threshold (GB) – Barba Negra Track, szeptember 9.

Zenében is gazdag, boldog új esztendőt kívánok!

Címkék: 2018 lista

Thrashrész (Death Angel és Sodom a BNMC-ban)

2018.12.03. 08:30 HORNER

Előrebocsátom, pocsékul éreztem magam tegnap, ami jelentősen befolyásolta a koncert-befogadási képességem. A görög thrashereket nem is láttam (nem is érdekelt, szerintem tucatbanda), az Exodus programjából pedig csak az első 3 számra voltam kíváncsi. Amiért mentem, mégis, azt megkaptam: Death Angel-fanként kihagyhatatlan a buli, soha nem láttam még a Sodomot élőben, pipa, az Exodust láttam már Holttal, Zetróval még nem, most ez is megvolt.

deathalogo.jpg

Egy DEATH ANGEL koncerten maximum én lehetek rossz(ul), a zenekar ahányszor csak láttam őket (vagy hetedszerre) mindig 110 százalékos volt. Ahogy most is. Összesen – szégyenszemre – 45 perc állt a rendelkezésükre, ám maradéktalanul kihasználták. Az elhangzott 8 dal fele-fele, jó arányban került elő a régi és az új érából. Igazi thrashorgia volt, a hallottak közül a legjobb hangzással. Mark igen csak formában volt, osztotta a metálérzést, lótott-futott, hatalmas frontember volt. Igaz, az elején rögtön belefutott egy mikrofonproblémába, de sikeresen abszolválta, percre nem álltak le. Két kissrácnak sikerült feljutnia a színpadra, örömködtek egyet, Damien basszer roppant barátságos volt velük, másokat is buzdított a színpadi jelenlétre, ám a srácok fotózkodni kezdtek volna, szám közben, ezért aztán letessékelték őket, de nem ám a tömegbe, hanem hátrakísérték őket… Cavestany ujjmágiája a szokott módon elbűvölt, sikerült pár percre magam mögött hagyni a negatív hangulatomat (már ezért megérte), mert hát ki tud ellenállni a Mistress of Painnek, a The Ultra-Violence-ének, vagy a közönség bevonását kívánó Kill as One-nak. A szettjüket a legutóbbi lemez klipes The Moth-jával zárták, ígéretet téve, hogy nem sokára jönnek újra. Úgy legyen – ahogy az Evil Priest mondaná!

death_angel_2016_1.jpg

A SODOM-vezető Angelripper bandát cserélt maga körül, szélnek eresztette triójának tagjait, bement a bandaboltba és kvartettként működteti tovább a zenekart, csatasorba állítva régi harcostársát Frank Blackfire uraságot is. Nekem ez már csak azért is bejön koncertileg, mivel én csak a Persecution Mania–Agent Orange-korszak dalait tudom fejből, a többit kevésbé, bár tartom a lépést, s így arra számíthattam, hogy főleg ebből az érából játszanak. Bejött.

sodom-2018.jpg

A színpadon jobb és bal oldalon is egy-egy apokaliptikus, lebombázott várost idézett a háttérvászon, hatalmas kereszttel, előttük egy-egy gázálarcos katona vörösen égő szemekkel. Noha a legújabb felállás legújabb száma, a Partisan is elhangzott, azért jobbára a nekem emlékezetes dalok alkották a műsor gerincét: Sodomy & Lust, Agent Orange, Tired and Red, Remember the Fallen, zárásnak a Bombenhagel.

Valahogy azt tapasztaltam, leginkább Frank volt a leglelkesebb, a legugribugribb, az új gityós, az underground fazon Yorck az arcába lógatott hajfüggönye alatt elvolt, Tom sokat sörözött és éltette magát, a zenekart, Feketetűz volt az egyetlen, aki a vokálozás mellett ténylegesen metálkodott, közönséget hergelt, és szólózott is sokat. Egyszerű, tufa germán thrashattack volt, se több, se kevesebb. Nekem jót tett, de valljuk be, a zeneileg tőlük (is) sokat kölcsönző magyar Moby Dick koncertjei kenterbe vernék a németekét.

sodom_logo_1.jpg

Hogy egy piros-zöld-fehér zászló hogy került a színpadra, és miért lengették, fényképezkedtek vele oly lelkesen, rejtély – valószínűleg tévedésből.

Önmagában nem lett volna megterhelő a majdnem telt ház közönsége között még egy órát eltölteni a co-headliner EXODUS társaságában, de nekem erősen mehetnékem támadt. Három szám meghallgatására rendezkedtem be, ekkor már a nézőtér hátuljában, ahol szellőztetés néven kinyitották az ajtókat, hadd jöjjön be a sok cigifüst… Azt nyilván remélni se mertem, hogy a Toxic Waltz az első blokkba kerül, nem is! Viszont a Bonded by Blooddal indítottak.

Mit mondjak, az Exodus Holt nélkül olyan, mint a Slayer Hanneman nélkül – jó-jó, de nem az igazi. Mégha a heathenös Lee Altus nagyon jó gitáros és figura is. Zeneileg is egyben van a produkció. Na és Souza? Hát, senkit nem sértegetnék, de nekem, amikor belibbent a térbe a sapijában, amitől hálaégnek gyorsan megszabadult, az a benyomásom támadt, mintha egy falu bolondja és egy vidéki háziasszony szerelemgyermeke metálos pólót húzott volna a búcsúra, még a furcsa kéztartása és mozgása is egy teltkarcsú boltosnőt idézett. Hagyjuk is. A hangja viszont nagyjából rendben volt, szóval a pikírt megjegyzést tudjuk be a közérzetemnek.

Azt nagyon jó volt viszont látni, hogy Mark Osegueda a színpad szélén hallgatja a koncertet, lengeti a kezét, énekel, óózik, integet, élvezi a kollégák mozgalmas bemutatóját.

Nos, ezzel a jó érzéssel léptem ki a fagyos éjbe a számomra az év utolsó koncertjének helyszínéről.

MTV HEADBANGER’S BALL TOUR 2018
(Exodus (US)), Sodom (D), Death Angel (US), (Suicidal Angels (GR))
Budapest, BNMC, 2018. december 2.
Belépőjegy ára: 5999/6999/7999/9999 Ft

Címkék: Exodus Death Angel Sodom

Végső visszaszámlálás (Slayer a The Final World Tour bécsi állomásán)

2018.11.24. 12:09 HORNER

Tom Araya szeme pásztázza a közönséget. Kint áll a rendezői jobbon, messziről magányos, kis figura, egyenes gerinccel. Mintha minden egyes néző arcát az emlékezetébe akarná vésni. Így utoljára. 36 év, közelebbről másfél óra és 19 eljátszott dal után. Majd meghatottan mond istenhozzádot a közönségnek.

slayer_front2_48877_1522784483.jpg

Ez volt a 12. Slayer-koncertem. Huszonnégy év alatt ez nem is olyan rossz. Mintha kétévente lett volna egy 1994, az első magyarországi fellépésük óta. (A hazai 9 közül 8-on ott voltam, plusz egy prágai Ozzfest és 3 bécsi agyvesztés.) Nincs okom békétlenkedni. Na persze, nagyszerű lett volna már 1990-ben is ott lenni valamelyik lengyel bulin (valószínűleg sok más bokorugróhoz hasonlóan, annak idején én is levelet írtam a Hammer-stábnak, nem lenne-e egy hely a kocsijukban, ha mennek, de nem volt…). De amiatt sem kaparom a falat, hogy lehet, most láttam őket utoljára színpadon élőben. Tudni kell abbahagyni – nekik is, nekem is…

Ugyanakkor ez sem volt tucatkoncert, de még mennyire nem! A Reign in Blood, a South of Heaven és a Seasons in the Abyss albumok „slágereinek” gerincére felhúzott számösszeállítás szépen végigszemezte majd’ mindegyik lemezüket. Egyedül a Diabolus in Musica dalai estek áldozatául – szóval biztos Kerry King válogathatott és engedett utálatának. De ez legyen a legnagyobb baj! (Bár én a Jihad helyett biztos bedobtam volna az In the Name of Godot vagy a Pointot, ha már a kíméletlenül földbe döngölő, pusztító számok játsszák a főszerepet ezúttal is.)

Saját szervezésű kontingensünk délután 14 órakor indult egy mikrobusszal Solymárról. Előbb csak négyen, aztán egy közbenső állomáson újabb útitársakat vételezve, nyolcan zsúfolódtunk össze benne. Hogy aztán még odakint is csatlakozzanak hozzánk jópáran a koncerten egyéb magyar városokból startolva. Ami nem is meglepő, hiszen a magyar rajongóknak nem sok választásuk volt (ahogy a szlovéneknek, szlovákoknak, cseheknek sem) a turné helyszíneit tekintve, de ez már megszokott.

Szerintem későn indultunk, tartottam a péntek délutáni bécsi csúcsforgalomtól, ráadásul ismeretlen terep volt a koncert helyszíne, bent a város mélyén, nem a szokásos külvárosi Gasometerben, ahol nyilván el sem fértünk volna, annyian voltunk kíváncsiak a végső turnéfutamra. Mondom ezt annak dacára, hogy a Slayer kezdése csak 20.55-re volt kiírva, s nekem minden előbanda csak ráadásként jött számításba (noha a Lamb of Godnak külön örültem, őket még nem láttam korábban), de szívesen megnéztem őket is teljes egészében. Ha már!… (Persze voltak olyan elvetemült magyar fémtesók is, akik – vállalva az utazást – péntek este inkább a Black Stone Cherry–Monster Truck kettősére bólogattak a bécsi Arénában…) Annyi bizonyos, az osztrák főváros fémtartalma november 23-án nekünk köszönhetően is exponenciálisan nőtt.

Csak ültünk kukán, egymáshoz préselődve, bámultunk ki a fejünkből vagy a felbukkanó őzeket szemléztük a mezőn… Ja, nem! Nyolc ízig-vérig old school metalos utazott együtt, miről is diskuráltunk volna, soha nem találnád ki, persze, hogy a koncertélményeinkről. Kiderült, a többiek jórésze jóval inkább aggódik a pontos kiérésen, mert nekik szívügyük az OBITUARY.

És igen, a kiírt kezdés előtt 5 perccel már a koncerteremben voltunk, miután lecsekkoltuk a merchpultot is. Sajna hiába váltottam eurót, elég halavány volt a felhozatal, a kínálat, ehhez képest pedig az ár-érték arány sem volt túl jó. Igazán megerőltethette volna magát az Ölő stábja. De könnyen túlléptem ezen, hiszen máris kezdődött a Gyászjelentés szettje a szemre 8000-res sportcsarnokban.

A napsütötte Florida gyermekei a hajmetal koronázatlan királyai, lágy dallamaiknál csak a térdüket verdeső hajzuhatagaik vonzóbbak. Ja, nem. Tényleg Florida, tényleg csodás hajzatok, de nagyon is horzsoló, brummogó pusztulat a zenéjük. A többiek összevissza zagyváltak a hangzásképről, nem is értettem, valakinek a basszus volt… valakinek a gitár… Hát mit tudom én, milyennek kéne lennie szerzői szándék szerint. Annyira soha nem mélyültem el az életműben. Igaz, amikor legutóbb láttam őket a Rockmaratonon, tetszettek. Most is, magamon is meglepődve, erősen figyeltem rájuk, tényleg érdekelt, miféle Celtic Frost-hagyományokat elevenítenek fel a torz gitárriffek, illetve John Tardy mennyire tesz ki magáért.

Nos, nekem nagyon tetszett a műsor, annak ellenére, hogy mire igazán belejöttem volna, már vége is szakadt, potom 30 percig voltak a logójukkal tarkított molinójuk előtt színpadon. És ebbe még Donald Tardy kicsiny dobkiállása is belefért. John, hát igen, ő néha feltűnt a színen az irigyelt hajkoronája alatt, és ide-oda helyezett egy-egy, vésővel hánytatott véres hörgést. Kicsit mindannyian furcsállottuk, megéri-e ez nekik, fél órákért utazgatni. De hát, ha itt voltak, biztos.

Meg nem tudom fejteni, mi alapján kerültek zenekarok a Slayer turnébúcsúztató turnéjára, és miért pont ebben a sorrendben. Az tuti, hogy a Lépfene már nagyon hosszú ideje szánkázik a Big 4 turnék hullámán, pláne a Slayer farvízén. És az is biztos, hogy röpke 5 év alatt 5-ször is láttam őket (tavaly egyenesen 2-szer, márciusban és júniusban is), erről meggyőződhetsz, ha a blog szófelhőjének megfelelő helyére kattintasz. Most sem okoztak meglepetést, csupán hatalmas rutinos elánnal egyből úgy tettek a színpadon, mintha a záróblokkjukkal kezdenék a fellépést. Egy afféle miniatürizált best of-ot nyomtak, és ha hiszitek, ha nem, nekem most legjobban, klasszikusok ide meg oda, a Worship Musicról rendszeresített Figh ’Em Till You Can’t jött be legjobban. Olyan számok között, mint a Caught in a Mosh, a Got The Time, az Efilnikufesin (NFL), a Be All, and all, vagy az Antisocial és az Indians. Itt nem volt pöcsölés, pedig nekik 45 perc jutott a dicsőségből, 100%-on nyomták, beleköthetetlenül, csak már nagyon ismerősen. Azért némi libabőr befigyelt nálam is.

Mivel a LAMB OF GODhoz (a logó szerint: pure american metal) nem volt szerencsém még koncertügyileg, előrébb húzódtam, hogy közelebbről figyelhessem a műsorukat. Én annak idején az As Palaces Burn és az Ashes of the Wake lemezekkel ismertem meg őket, szimpik voltak, ám azt nem állítanám, hogy a posztthrash-groove metaljuk bármely dalára is emlékeznék, miután lefutott a lejátszóban. A pillanat zenészei, mondhatnánk. És koncerten sem volt másként, semmi maradandó. Mintha nagyon is kiváló thrash-elemeket talicskáznának egybe, amit aztán eléd borítanak, tessék, ez a dalunk. De ez nekem csak sittnek tűnt, bármilyen vehemensen is van előadva Randy Blythe által. Vagy pluszba mennyit vakít a színpadra rakott kiemelő fénytechnika. Fintorogtam rendesen, és túlzottnak tartottam a sorrendben elfoglalt pozíciójukat. (Nem mintha nem lenne tökéletesen mindegy, ki lép fel a Slayer előtt, legyen az Machine Head, mint ’94-ben, System of A Down ’98-ban, sorolhatnám…) Valójában 20 perc után alig vártam, hogy abbahagyják. Az viszont nem kerülte el a figyelmemet, mennyi tinédzser őrült meg tőlük. Valamint, ami fontosabb: nem Chris Adler ült a doboknál! Nem tudom, miért nem, ahogy azt sem, ki volt az a bátor, de annyira meg nem izgat, hogy utánanézek…

Már tűkön állva, mellkast feszítő izgatottsággal vártam a kedvenceimet, próbáltam minél jobb pozíciót lelni az alkalomra és számoltam a perceket.

Szerintem ordas mocsok dolog kordonnal megosztani a küzdőteret, csak azért elkérni 10 vagy még több eurót, hogy a közvetlen színpad előtti részt leválasszák az azt kifizetőknek, a többiek szabad mozgását, áramlását meg korlátozzák. Évtizedes dolog, jól tudom, de máig bosszant ez az üzleti mentalitás, ami persze biztonságtechnikai okokra hivatkozik, már ha egyáltalán!... Aztán ha circle pitre, pogóra ragadtatja magát a sok felhevült test, éppen ez a korlátozás lehetetleníti el a túl szoros összezsúfolódás miatt a „békés” koncertélvezetet. Nyafogok, persze. De nem a komfortérzetem sérülése miatt, hanem a szellemiség okán. Siralmas volt látnom – ez sem első tapasztalat volt, nyilván –, mikor a Slayer uccsó, 4 számos blokkja – South of Heaven, Raining Blood, Chemical Warfare, Angel of Death – alatt, már a nézőtér hátsó részéből, marokszámítógépek ezreit voltam kénytelen megpillantani a Raining Blood felhangzásakor. Nekem a Slayer, a metál, épp ezeknek a gyíkságok elleni szembenállásról is szól, mindaz, ami a színpadon történt, épp ellenkező hatást akart kelteni, mint amit ez a debilitás (nem a koncertet élvezem, hanem a fos felvétel azonnali megosztását a virtuál térben) jelképez. Szerintem, ahogy a mozikban,a színházakban, a koncerteken sem illik, kell, szabad, tök fölösleges felvételeket készíteni. Mert lemaradsz a valódi élményről – nem mellesleg kitakarod a képet a többiek elől (még szerencse, hogy magas vagyok). Pedig a Slayeren most aztán fokozottan volt látnivaló. Arról nem is szólva, hogy baseballsapkában és napszemiben, pláne orkánkabátban mi a búbánatot keres valaki a küzdőtéren…
Vállalva a „morgós vén tata” ódiumát, azt sem értem hosszú ideje, hogy mi fenének kell söröskorsókkal egyensúlyozva a szorosan összepréselődő tömeg közepébe lavírozni, egyre-másra freccsentve az italt mások ruhájára. Az meg egyenesen felfoghatatlan, mit keresnek hűtőtáskás lányok és fiúk jégkrémet árulva a tömegben. Egy Slayeren! A furkókról, akik a terem közepén rágyújtanak, számos ilyen rohadék akadt, nem is beszélve.

slayer_2_jpg_1619830263.jpg

De ezek tényleg csak széljegyzetet érdemelnek, teljessé téve az „élményt”, gyorsan lépjünk túl rajuk. És adjuk át magunkat a 20.55-kor felcsendülő Delusions of Saviour hangjainak, a fojtott izgalomnak, ami elfog, amikor elhúzzák a függönyt, hogy egy másik bukkanjon fel mögötte, amin vetített keresztek és pentagramok forgolódnak, majd lehulljon ez a lepel is, és feltűnjön a hatalmas Repentless-ikon háttér, eldurranjanak az első tűzbombák, tűzköpők, és bedörrenjen a legutóbbi album címadója.

Tom, Kerry, Gary ádázul odatette magát az előtérbe, míg Bostaph csak néha-néha látszódott a dobemelvényen, egy-egy elmosódó karmozdulat erejéig. Áááááááááááá! A nagy lendületet aztán megszakasztotta nemcsak a minden szám között tapasztalható szünet, de a Blood Red sem illett valahogy az első blokkba, szerintem. A Disciple-vel mintha újra kellett volna kezdeni a hangulat agresszív felfuttatását, de onnantól nem volt lejtmenet! A War Ensenble előtt Tom egy hatalmas kitartott „War” kiáltásra buzdította a közönséget, de amúgy szokás szerint nem volt semmi kommentáradat, a fenséges díszlet, pentagrammákat formáló tűzcsóvák előtt a zenészek tették a dolgukat, brutálisan szaggatták a dobhártyáinkat, mi pedig a nyakizmainkat tettük próbára. A Paybacknél fordult csak újabb kérdéssel felénk Tom, némi átvezetőnek. Én a Seasons végén kifúrtam magam oldalra, megelégelve a tömeg hőjét, és aztán egészen hátra vonultam, hogy ha távolabbról is, de egészében csodáljam a látványt és élvezzem az onnan már enyhén zavarosabbnak tűnő hangzást. Azt hiszem, a koncert elején fellobbanó tűzkoszorúk ismételt bevetésével szegélyezett Hell Awaits váltotta ki belőlem a legnagyobb extázist ezen az estén. Az valami penetránsan ördögi és elsöprő volt. A következő négy csodaszám pedig mindennek a betetőzése volt, az Angel of Death alatt az időközben cserélődő háttérvásznak legutolsójaként a Jeff előtt tisztelgő Hanneman – Still Reigning felirat is megjelent.

1000x1000.jpg

Kíméletlen, pusztító, dicső este volt – nem életem legátszellemültebb Slayer-koncertje, de ez nem a zenekaron múlt, hanem azon, hogy – mint fenn említettem már – láttam azért már őket párszor. De csak azt mondhatom: mégsem elégszer!

A hazafelé vezető úton ment is a poénkodás, ha már ekkora megalomán stadionépítési lázban ég (jó nagy égés…) az ország, igazán építtethetne egy zenekarok fogadására alkalmasat is (nem is kell fűtött gyep), ha máshol nem, legalább a határainkon belül, mert egy pecsányi koncertterem nagyon hiányzik a kínálatból, ahol aztán a már csak fesztiválozó Slayer mégis csak felléphetne idehaza, amíg még Araya is úgy akarja – mert erre 3-4000 ember nálunk is összesereglene – számításaink szerint Bécsben minden 8. látogató magyar volt… Abban is reménykedünk, hátha a FEZEN-re is eljön a jövő nyáron a kontinensünkön arató nagyvad (csak a VOLT-ra ne, könyörgök!), máskor, máshol aligha.

maxresdefault.jpg

Háromkor omlottam ágyba végül, élményekkel gazdagon és egy Wodehouse-könyvvel a kezemben.

(Érdekes lesz egy hét múlva virtuálisan összekapcsolni a két eseményt, amikor meglesem Gary Holt zenekarát, az Exodust Budapesten…)

Gyilkos-program: Delusions of Saviour, Repentless, Blood Red, Disciple, Mandatory Suicide, Hate Worldwide, War Ensemble, Jihad, When the Stillness Comes, Postmortem, Black Magic, Payback, Seasons in the Abyss, Dittohead, Dead Skin Mask, Hell Awaits – South of Heaven, Raining Blood, Chemical Warfare, Angel of Death.

THE FINAL WORLD TOUR – Slayer (US)
Lamb of God (US), Anthrax (US), Obituary (US)
Bécs, Wiener Stadthalle, 2018. november 23.
Belépőjegy ára: ~ 55 €

Címkék: Slayer Anthrax Lamb of God Obituary

Aszentségit! (Armored Saint az A38-on)

2018.11.09. 09:43 HORNER

Kiugrott kispap a bordélyházban – hasonló szentségtelen kiéhezettséggel vártam már, hogy ismét élőzene-élményem legyen. Egy hónapja, a The Skullon voltam utoljára koncerten, s bizony, a tartalékok elfogytak. No, de nem csak ezért vártam az Armored Saint fellépését. Noha korábban nem voltam fanatikus rajongójuk – első magyarországi fellépésük változtatott ezen! –, a lemezeik tetszettek, az újak is, John Bush hangját szeretem, az Anthraxben is, Joey Vera a basszusgitárosok egyik etalonfigurája, bármilyen formációban (ők ketten voltak már Magyarországon korábban is), a Symbol of Salvation turné pedig old school érdeklődőként kihagyhatatlan produkció.

armored-saint.jpg

Eleinte tartottam is tőle, meghálálható-e a budapesti dátum, hiszen bár nyáron már megfordultak a kontinensen és adtak 5 bulit (ebből 2 fesztiválos fellépés volt), az őszi kanyar mindössze 9 állomásos, szégyen lenne, ha éppen a magyar közönség marad távol az eseménytől (lásd Sinsaenum-koncert októberben). Hála égnek, és a mindenszenteknek, összejöttünk szép számban, kb. 300-an, ami a hajón fél ház, és már a bemelegítő ASPHALT HORSEMEN szereplésén is jócskán tömörültünk, na jó, lazábban, a színpad előtt. A gödöllői csapat, nemcsak baromi szimpatikus, hanem jó dalokat is ír, a színpadi jelenlétük is tetszetős – ha bármikor is rádiót hallgatnék vezetés közben, csak őket hallgatnám! Az is öröm volt számomra, hogy bár lejjebb csúsztak, mégis feljebb kerültek – értsd: most már nem a hajó tetőteraszán zenéltek saját közönségnek, hanem a gyomrában szélesebb merítésnek, és nem csak az időjárás okán. Klasszak voltak, szinte mindegyik daluk sláger(gyanús).

aromoredsaint_logo.png

Szólt aztán a Judastól a Delivering the Gods, majd a megváltozott színpadképben feltűntek az ARMORED SAINT zenészei. Kezdésnek az első három album egy-egy számát (March of the Saint, Long Before I Die, Chemical Euphoria) adták elő, az első pillanattól fogva elsöprő erővel (a hangzás már az aszfaltbetyároknál is príma volt), majd jött, amiért jöttünk: a teljes 4. album, tartva a számsorrendet is. Gyönyörű volt, magával ragadó minden egyes hang. Hát még Bush orgánuma! A piros ingben fellépő klasszikus torkú frontember most is nagyot ment. De humorért sem megy a szomszédba (a szett végén utalt arra, hogy most a hajó orrába megy, ennyi, vége, a haját fogja fésülgetni, ja, nem, mégsem, neki és Verának ez már nem kenyere, bezzeg a többiek! Ámbár, viccelődött egy elsősoros kollégával, aki szintén tar koponyával bírt, a férfiasságuk sokkal sugárzóbb…). Az A oldal végén, az Another Daynél megemlékeztek az elhunyt gitáros társról, barátról, David Prichardról, majd a brutál címadónál Bush lejött közénk és ott énekelt fenomenálisan.

Míg fönn a színpadon a két gitáros – Phil Sandoval és Jeff Duncan – a szólóikkal pirítottak. Na és a mulatságos kinézetű, de komoly zenei tudással rendelkező Vera csak úgy vágta sorozatban a grimaszokat, miközben ide-oda ugrándozott a basszusgitárjával. Nekem egyedül a Sandoval-tesó, Gonzó játékánál volt némi hiányérzetem, de lehet, csak jobban ki kellett volna hangosítani mennydörgéssé a dobcuccát.

armored-saint-sos-tour-eu.jpg

A 13 szám – Reign of Fire, Dropping Like Flies, Last Train Home, Tribal Dance, The Truth Always Hurts, Half Drawn Bridge, Another Day, Symbol of Salvation, Hanging Judge, Warzone, Burning Question, Tainted Past, Spineless – után folytatódott a AS-történelem a Revelation-lemezről a Pay Dirt, majd az új szám, amikor is mindenki pisilni megy (poénkodott Bush), a zseniális Win Hands Down, aztán a Can U Deliverrel visszakanyarodtunk előre, hogy a végalakzat az őrjöngésig fokozódjon a Mad House-zal. Majd’ két órás borzongás, jókedv, kacagás, közös dalolás, önfeledtség, zenei élmény. Egy picit sem poros, unt vagy avítt, nagyon is élő, jelenkori zene – és számomra kategorizálhatatlan a metalon belül. Egyszerűen Armored Saint-heavy metal.

A bécsi Slayerig biztos kitart az akksi…

SYMBOL OF SALVATION EUROPEAN TOUR 2018
Armored Saint (US), Asphalt Horsemen
Budapest, A38, 2018. november 8.
Belépőjegy ára: 4500/5000 Ft

Címkék: Asphalt Horsemen Armored Saint

Hosszú, sötét zakatolás (The Skull és Magma Rise a Dürer-kertben)

2018.10.09. 08:30 HORNER

Négy „one more song” – gondolhatjátok, hogy nem kispályás koncert volt, mégha kisteremben is történt! A The Skull fantasztikus és fenomenális volt tegnap este – és a Magma Rise nemkülönben.

skull_logo.jpg

Nem ejtettem egy könnycseppet sem, mikor kiderült, hogy a grunge-os Acid Muffin lecsatlakozott a turnéról, egyik lemezükbe belehallgatva elég lagymatag, gyengécske és unalmas zene az övék, úgy tapasztaltam. Másfelől a könnyeim már elhullattam, mire belenyugodtam, hogy a San Franciscó-i szívszerelmem, a Castle, bár jópár nyugat-európai ország városában nyit a The Skullnak, Budapestet ezúttal elkerüli, s egészen Bécsig, a Doom over Vienna fesztiválig kellene mennem idén értük. (A november 9-10-i eseményen egyébként a Mood is fellép.)

Két ex-Mood-tag most is színpadra lépett, hogy elkápráztasson bennünket MAGMA RISE-ként, csakúgy ahogy 2 és fél éve tették ugyanígy, amikor a The Skull először járt nálunk. Bánfalvi Sándor időközben szert tehetett erősebb dobverőkre, mert ezúttal egyet sem tört el, noha egyáltalán nem ütött kevésbé erőből és erőteljesen, csak úgy zuhogtak a pörölycsapásai.

„Fergeteges buli lesz” – tett önbeteljesítő jóslatot az elején Holdampf Gábor basszer-ének, s közelebb invitálta a nézőket, majd 40 percben olyan parázs doom metal koncertet prezentáltak, hogy csak lestem leesett állal. Az ötödikként felhangzó, záró dalmonstrum tizenegynéhány perce alatt Hegyi Kolos jócskán brillírozott a gitárján, Herczeg László pedig teljes beleéléssel állt bele és rugózott a riffeken – nem is értem, mindezt szűk farmernadrágban miként lehetséges, pláne széles terpeszben, szakadás nélkül…

theskull-turne.jpg

Aztán felhangzott a Trouble… a THE SKULL előadásában. Eric Wagner szakállat növesztett, s most Robert Plantba oltott Mark Hamillként tudom beazonosítani – pontosabban az öreg Luke Skywalkerként, mikor fátyolos tekintettel mered egykori fénykardjára Az ébredő erő végén… Amúgy jó formában volt a jedink, hiába nyomta a galaxis sorsa a vállát. A hangja pedig kifejezetten penge volt.

Kicsit tartottam tőle, hogy kriptahangulat lesz a kisteremben, ami jócskán megtelt a mintegy 100 hallgatóval, s a két The Skull-album melankolikus-borongós szerzeményi adják majd a műsor gerincét, de ezzel szemben inkább egy karcos, zakatolós heavy-doom – Trouble–The Skull-egyveleg – szett lett prezentálva, amikor is a szokásos kalpagját és menő metálos fűzős bőrmellényét viselő Ron Holzner basszus minden egyes ujjmozdulata odvakat szakított egy fába, csak úgy visszhangzott. Szóval a dinamikusabb oldalát mutatta most a banda.

A prímet vivő Lothar Keller és a haját lenövesztő Rob Wrong gitárosok is mindent megtettek azért, hogy színpadképileg is heavy metal legyen az est. Ikerszólóikkor összeborulva, összehajolva pengettek, de még hogy! Néha úgy kellett utat vágnia köztük Ericnek, hogy a mikrofonjához férjen.

A negyvenötödik percnél Eric lement a színpadról és hagyta a zenekart jammelni egyet, hogy rockklasszikusokkal is megtűzdelt (például Deep Purple Woman from Tokyót is megidéző) kevercset nyomjanak. Majd visszatérésekor, ha lehet még nagyobb hőfokon kezdett pörögni a banda. Olyan volt, mint egy elnyújtott orgazmus, egyre újabb dalokat követelt ki a szintén bepörgött nézőközönség, és a 60 perces fő blokk után még 4 számot eljátszottak, naná, hogy köztük Eric Trouble-favoritjait. Wagner úr közben kibontott egy üveg Sopronit, kérdezve a közönséget, jó-e ez a nedű, mire valaki odakínált inkább egy másik márkát, de Eric nem akart egy már más által megkortyintott üvegből inni. Nosza egy lelkes rajongó bontatlan üvegért szaladt és azt adta föl a színpadra, amit főhősünk odaadással tett magáévá. Sütött a zeneszeretet mindkét fronton, tényleg elhallgattuk volna még őket órákig. A dobos – kizárásos alapon: a lenge hajú Chad Wick – nagy kunsztokat is csinált a dobverőivel, legvégül pedig fölmászott az egyik erőlködőre is, onnan leugorva adta meg az utolsó hangot a bulinak – másfél óránál tartottunk ekkor.

theskull_pia.jpg

Valódi csemege volt ez a Desszert Feszten!

Desszert Feszt III.

THE ENDLESS ROAD EUROPE 2018
The Skull (US), Magma Rise
Budapest, Dürer-ker, kisterem, 2018. október 8.
Belépőjegy ára: 3500/4000 Ft

Címkék: Magma Rise The Skull