Máig bánom, hogy 2012. augusztus 10-én végülis győzött rajtam a fáradtság és nem autóztam ki a Crazy Mamához, hogy meglessem a K3 fellépést. Azóta erre sajnos nem adódott alkalom. Hogy miért? Mert az akkori felállás szétszéledt, s az alapító Kállai János azóta új társakat vont be zenéje bűvkörébe. Csakhogy egyikük Krakkóban, másikuk az Egyesült Államokban él. A jelenkori technológia mellett persze készülhet ekként is hanganyag – ahogy megtörtént ez a K3 esetében.
További történeti részleteket a Shock! webmagazinnak készített
Kállai János-interjúból tudhattok meg (azaz kattints!).
A dobok Jimi Hendrixe címmel „kitűntetett” (Neal Schon), Angliában született, de iskoláit már az Egyesült Államokban végző Atma Anur jószerivel mára inkább azzal hívja föl magára a figyelmet, kikkel nem játszott még együtt a jazz, a funky, a rock, a fúziós zenék területén – most csak elég legyen megemlíteni két olyan teljesítményt, ahol igen: Greg Howe és a Cacophony. A basszer Stuart Hamm pedig Satriani és Steve Vai mellől lehet ismerős.
A szürke 150 árnyalata
A dalokat Kállai János írta, a ritmusszekciónak pedig szabadkezet adott a koncepció figyelembe vétele mellett. A korábbi két nagylemez (Under The Spell, 2007; Garden of Death, 2009) relatív oly régen jelent meg, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha gyökeresen más muzsikát prezentál ez a – ki tudja, mennyire tartós vagy alkalmi – trió. De nézzük végre a file-csere útján összeállt promóciós célzattal közreadott kiadványt!
Hála égnek, nagyon metál! Technikailag bravúros és progresszívnek nevezhető, bár, gondolom, a szólógitár-lemezek fanatikusai számára lényegesebb, melyik hang kitől köszön vissza. Nálam nem annyira ez dominál, inkább az, kirobbant-e a mindennapokból, milyen a hatása.
Az EP címadója úgy kezdődik akár egy régi Dream Theater-monstrum, és úgy is folytatódik, petruccisan – elég súlyos, építkezős darab, szerkezetileg hagyományosnak mondható ismétlődések mentén. A Snake Nestben is tendencia a vastag gitárhangzás, úgy érzékeltetném: a hangszóró membránja rendesen rugózik…A Lost Road akár egy (újra) bekeményített – valódi fejlődést, nem a saját korábbi korszakait felfaló, abból élő – Metallica-dal is lehetne, nyargal, tombol, közben emlékezetes dallamokat szór szanaszét. S végül a Judas, itt azért nagyon kidomborodik, hogy mennyire kiszolgálja a ritmusszekció a gitárt – ennél a számnál már-már brutális az alapozás, míg a középrésznél egy gitárszóló magasodik ki. Na, ennél a dalnál, ha csak fél füllel hallgatom, akkor is, mindig libabőrös leszek, nagyon eltalál(t)!
Összességében egy rendkívül zúzós, kemény, mindazonáltal míves és korszerű, sokféle gitárzenét kedvelő közönség felé nyitó bemutatkozás az új K3-é. A korábbi lemezekhez képest rövidebb dalok, talán közérthetőbbek, megjegyezhetőbbek is, lényegretörőbbek mindenképp. Remélem, mihamarabb magyarországi koncerten is megtapasztalhatom a gitározás és a dalszerzés eme magasiskoláját!
K3: Key To Paradise (EP)
Szerzői, digitális megjelentetés, 2013. december 21.
4 szám /16 perc
www.k3music.com